Élt egyszer egy ember, aki imádta a mangót. Semmi nem pótolhatta számára a fenséges gyümölcs ízét, és mangófüggősége odáig vezette, hogy egy napon elhatározta, megszerzi magának a környék legzamatosabb gyümölcseit. Felmászott hát a legmagasabb fára, melynek tetején a nap érlelte mangók hívogatóan sárgállottak. Nem érdekelték az alacsonyabban csüngő gyümölcsök; neki a legérettebbek kellettek – azok, amelyek a hatalmas fa legfelső ágairól mosolyogtak le rá.
És csak mászott és mászott felfelé, egészen addig, amíg már nem maradt ág a feje fölött. Meg is szerezte a finom gyümölcsöket, csakhogy volt egy igen nagy probléma: lemászni már nem tudott. Rettegett a magasságtól, és a fenti vékony ágakon hamar elszállt minden biztonságérzete.
Egyre fokozódó kétségbeesésében elkezdett hát segítségért kiáltozni, és szerencséjére nem is hiába tette, mert a faluból többen is odasiettek. Próbálták biztatni, hoztak létrát, kötelet és mindenféle eszközöket, de emberünknek sehogy sem sikerült lejjebb jutnia. Csak arra vágyott, hogy valaki lehozza már végre, de túlságosan félt a magasságtól.
Hamarosan már egész sokan gyűltek össze a nagy fa alatt: voltak, akik kiabáltak, mások jajongtak vagy fel-alá futkosva próbáltak tenni valamit, és persze volt olyan is, aki csak bámészkodni ment oda. Aztán egyszer csak egy csendes, nyugodt ember érkezett. Sokan ismerték a faluban, bölcsnek és megfontoltnak tartották. Sokak problémáját oldotta már meg, ezért a fa alatt összegyűlt tömeg kíváncsian várta, most mit fog tenni.
A bölcs ember nem szólt semmit, csak felnézett a fára, egy pillanatra elgondolkodott, majd lehajolt egy kőért. A többiek dermedt tekintettel meredtek rá – most vajon mi fog következni? A bölcs ember pedig anélkül, hogy egy szót is szólt volna, célzott, majd megdobta a kővel a fán rekedt férfit. Szerencsétlen nagyon ideges lett odafenn: „Te jó ég, mit csinálsz?? Meg akarsz ölni??!!”
A bölcs ember azonban nem szólt semmit, csak fogott még egy követ, és még erősebben vágta a másikhoz, akit még jobban elöntött a düh és a bosszúvágy: „Ezért meglakolsz, Te őrült, csak kerüljek le innen!!” És amikor egy újabb kemény kő csapódott be, a férfinak teljesen elborult az agya, és már semmi más nem számított, csak az, hogy elégtételt vegyen támadóján. Ekkor mindenki megdöbbenésére félelmét leküzdve elindult a fáról lefelé. Újabb kő érkezett, ő pedig még elszántabban mászott lejjebb és lejjebb, hogy jól helyben hagyja az öreget.
Nagyon hamar le is jutott, de amikor a haragtól elvörösödött fejjel kereste a falu bölcsét a tömegben, már nem találta őt. „Hol van ez az idióta? Csak kerüljön a kezem közé, nem fogja megköszönni, amit kap!” – ordította szinte önkívületi állapotban, mire a tömegből valaki válaszolt: „Elég bölcs volt ahhoz, hogy ne várja meg, míg leérsz.”
A férfi még mindig tajtékzott a dühtől, ám ekkor hirtelen rádöbbent, hogy a bölcs ember valójában nem is ártott neki, hanem megmentette az életét. Senki sem tudott rajta segíteni, ez az ember pedig rávette, hogy a legtöbbet hozza ki önmagából, és a saját erejét és képességeit használva kikerüljön az életét veszélyeztető helyzetből. Egyedül ő nyújtott valódi segítséget.
Amikor segítségre vágysz, vagy másoknak próbálsz segíteni, mindig emlékezz rá Te is, hogy a valódi segítség soha nem az, ha haszontalan együttérzést tanúsítunk, és nem is az, ha a másik ember helyett próbáljuk megoldani az ő problémáját, hanem az, ha megmutatjuk neki a saját erejét, mellyel képes leküzdeni az előtte tornyosuló akadályokat. Mert mindig képes rá, ha igazán akarja.