A szeretet a fény, amely bevilágítja azokat, akik adják, és azokat, akik kapják.
A szeretet gravitáció, mert az embereket egymáshoz vonzza.
A szeretet erő, mert megsokszorozza a jót, és esélyt ad az emberiségnek arra, hogy ne pusztuljon bele saját vak önzőségébe. A szeretet kibontakozik és megnyilvánul.
A szeretetért élünk és halunk meg.
A szeretet Isten és Isten a szeretet.
Albert Einstein

“Amíg rá nem látsz a hiedelmeidre, addig a veled történő eseményeket tőled független tényezőknek fogod elkönyvelni. Amint azonban feltérképezed a hiedelemrendszereidet, világossá fog válni, hogy Te csinálsz mindent magaddal. A külvilág csak megmutatja hogyan bánsz magaddal.” – Bentinho Massaro

Az igazi ezotéria csak kevesek sajátja.

„Ahogy fent, úgy lent, ahogy kint, úgy bent.” – Hermész Triszmegisztosz

Exotéria: a kívülállóknak is hozzáférhető és érthető, könnyen megszerezhető tudás.
Ezotéria: titkos tudás, csak a beavatottak számára érthető, csak nekik hozzáférhető.

Az ezotéria az élet titkainak megismeréséről szól. A valódi ezoterikus ember mások életére is hatással van. Az ezotéria a belső kört jelenti, azoknak az embereknek a körét, akik az élet megismerésén fáradoznak – ők a beavatottak.
Az ezotéria nemcsak az emberről szól, hanem az Univerzumról, a természetfelettiről, a mindent átható tudatról. Élővé és istenivé varázsolja a test-lélek-szellem egységét. Megvilágosodás, felébredés, öntudatra ébredés.
Az ezotériában egyidejűség, szinkronicitás van. Valami bekövetkezik, és mivel bekövetkezik, éppen úgy bekövetkezik fent, mint lent vagy éppen úgy bekövetkezik kint, mint bent.

Az exotéria ezzel szemben az ok-okozat (kauzális) kapcsolatot fogadja el, azaz mindennek oka van és az ok megelőzi az okozatot.
Az exotéria külső kört jelent. A valóságot csak a saját szemein keresztül engedi látni. Nem fogadja el a természetfelettit, olykor még ki is neveti a hívő embert.
Az exoterikus emberből csak akkor válhat ezoterikus, ha belátja, hogy az érzékszerventúli világot is meg lehet ismerni. És ezt a nem tér, nem idő világot a kiterjesztett tudatossággal lehet elérni. Az exoterikusan szemlélődő ember kifelé tekint, személyiségén kívül keresi a világ működésére a magyarázatot. Elemez, analizál, részekre bont, keresi az összefüggéseket, következtetéseket von le.
Az ezoterikus ember a tanítások és megtapasztalások által beavatódik és beavatott lesz – a titkok tudója. Ha a tanítvány kész megjelenik a mester is.
Szeretettel várom tanácsadásaimra, foglalkozásaimra a spirituális úton levő Hölgyek jelentkezését! Lélekölelésem:

Asajah
spirituális tanácsadó – life coach
léleklátó médium,
tarot mester-jós, spiritiszta-orákulum
energiagyógyász – angyalterapeuta

Internetes weboldalam nyilvános a világhálón:
http://asajah.hu

A szamár azt mondta a tigrisnek:
– “A fű kék”.
A tigris válaszolt:
– “Nem, a fű zöld.”
A vita elmérgesedett, és mindketten úgy döntöttek, hogy döntőbíróság elé viszik, és ezért az oroszlán, a dzsungel királya elé mentek.
A szamár már azelőtt kiabálni kezdett, hogy elérte volna az erdei tisztást, ahol az oroszlán ült a trónján:
– “Őfelsége, igaz, hogy a fű kék?”.
Az oroszlán válaszolt:
– “Igaz, a fű kék.”
A szamár sietett és továbbment:
– “A tigris nem ért egyet velem, ellentmond és bosszant, kérlek, büntessétek meg.”
A király ekkor kijelentette:
– “A tigris 5 év hallgatással lesz büntetve.”
A szamár vidáman ugrott, és elégedetten, ismételgetve folytatta útját:
– “A fű kék”…
A tigris elfogadta a büntetését, de előtte megkérdezte az oroszlánt:
– “Felség, miért büntettél meg engem, elvégre a fű zöld”.
Az oroszlán válaszolt:
– “Valójában a fű zöld.”
A tigris megkérdezte:
– “Akkor  miért büntetsz engem?”
Az oroszlán válaszolt:
– “Ennek semmi köze ahhoz a kérdéshez, hogy a fű kék vagy zöld. A büntetés azért van, mert egy ilyen bátor és intelligens teremtmény, mint te, nem vesztegetheti az idejét arra, hogy egy szamárral vitatkozzon, és ráadásul még idejön és ezzel a kérdéssel is zaklat engem.”

A legrosszabb időpocsékolás a bolonddal és fanatikussal vitatkozni, akit nem érdekel az igazság vagy a valóság, csak a hite és az illúziói győzelme. Soha ne vesztegessük az időt olyan érvekre, amelyeknek nincs értelme…
Vannak emberek, akik bármennyi bizonyítékot és bizonyítékot is mutatunk be nekik, nem képesek megérteni, másokat pedig elvakít az ego, a gyűlölet és a harag, és csak azt akarják, hogy igazuk legyen, még akkor is, ha nincs igazuk.
Amikor a tudatlanság ordít, az intelligencia hallgat.
A Te békéd és nyugalmad többet ér!

Idővel az ember megérti, mi a különbség a között, hogy tartasz egy kezet, vagy leláncolsz egy lelket..
És megtanulod, hogy a szerelem nem azt jelenti, hogy lefekszel valakivel…
és hogyha nincs valaki melletted, nem azt jelenti, hogy egyedül vagy…
és megtanulod, hogy egy csók még nem szerződés, és az ajándék nem ígéret…
és elfogadod a zuhanást emelt fővel és nyitott szemmel…
és megtanulod az utakat a mára és a mostra építeni, mert a holnap nem garantálja a terveidet…
a holnapnak mindig van egy csomó olyan változata, ami megállíthat fele úton…
és idővel megtanuljuk, hogy a nagyon sok is, az életet adó meleg is égethet és elszenesíthet…
Fogjál hát neki ültetni a saját kertedet és diszitgetni a saját lelkedet ahelyett, hogy mástól várod hogy virágot hozzon…..
és tanuld meg, hogy tényleg el tudod viselni, hogy tényleg van erőd, és tényleg értékes vagy…
és az ember csak tanul és tanul…
és idővel megtanulod, hogy ha csak azért maradsz valakivel, mert gazdag jövőt ígér, előbb-utóbb visszatérsz a múltba…
Idővel megtanulod, hogy csak az tud boldogságot adni, aki elfogad hibáiddal és nem akar megváltoztatni…
de ha csak azért maradsz valakivel, hogy ne légy egyedül, idővel majd nem akarod látni…
Idővel megtanulod, hogy az igazi barát kevés és harcolnod kell érte, mert másként körülvesznek a nem igazak…

Idővel megtanulod, hogy a haragból kimondott szavak egy életen át bánthatják azt, akit meg akartál sérteni…
megtanulod, hogy mindenki mondhatja “sajnálom”, de megbocsájtani csak a nagy lelkek tudnak…
megtanulod, hogy ha megsértettél egy barátot, valószínűleg soha többet nem lesz úgy, mint régen…
Megtanulod, hogy lehetsz boldog az új barátokkal, de eljön az idő, amikor hiányozni kezd a régi…
Megtanulod, hogy semmi sem ismételhető…
Megtanulod, hogy ha megalázol és lenézel egy teremtményt, előbb-utóbb sokszorosan visszakapod…
megtanulod, hogy ha sietteted, kikényszeríted a dolgokat, nem válnak a reméltté…
és megtanulod, hogy a ma a jó, pont ez a perc, nem a holnap…
és megtanulod, hogy ha jól is érzed magad azokkal, akik körülvesznek, mindig hiányozni fognak azok, akik már nincsenek…
Idővel megtanulod, hogy ha megbocsájtással próbálkozol, vagy bocsánatkéréssel, vagy kimondani, hogy szeretsz és vágyódsz, ha szükséged van, hogy barát szeretnél lenni… egy sír fölött haszontalan…
Megtanulod ezt mind, de csak idővel… – Jorge Luis Borges

Volt egyszer egy ember, aki nagy magányban élt egy lakatlan szigeten. Arra lett figyelmes egy reggelen, hogy egy gyönyörű rákocska andalgott ki épp a vízből, s pihent meg a közelében, élvezve a meleg napsütést. A rák különleges kinézete elbűvölte az embert. A magány érzése feledésbe merült.

A kis rák minden egyes nap megjelent, és az ember minden egyes alkalommal csodálattal szemlélte. Időközben megfigyelte azt, hogy a rák mindig a napnyugtát követően megy vissza a vízbe, amiből arra következtetett, hogy a nap sugara az, ami kicsalogatja a rákot nap nap után a vízből, ami azt jelenti, hogy a borús, esős napokon, nem fog megjelenni. Ez a gondolat szinte már szorongással töltötte el az embert, hisz nem akarta, hogy a krónikus magány újra körbevegye.
Egy éjszaka során azt a döntést hozta meg, hogy el akarja fogni a rákot, annak érdekében, hogy mindig mellette maradhasson, s hogy a rideg, borús napokon is csodálhassa.
A következő nap, mihelyst a kis rák a nap első melengető sugaraival kiballagott a vízből, és megpihent szokásos helyén, az ember odasietett hozzá, felkapta, majd a markába zárta. Izgatottan gondolta, milyen nagyszerű lesz, hogy most már minden percben ott lesz vele, minden percben megcsodálhatja, vigyázhat rá… És hogy a rák új helyzetét kényelmesebbé tegye, csinált neki egy elkerített, fedett részt, mely biztonságul szolgálhat esős időkben és éjszakánként.
Míg viszont nem jött el az este, a kis rákot szüntelenül a kezeiben tartotta, neki szentelte minden figyelmét. Boldog volt, hogy nem érzi most már magát egyedül. A nap végén, betette végül az elkerített helyére, s aztán aludni tért.
Másnap reggel miután felkelt, az első dolga volt, hogy ránézzen a kicsi rákra, ámde a látvány ami fogadta, megrázta. A rák eltűnt. Nyoma sem volt.
A meghökkentséget aggodalom váltotta fel, mert nem tudhatta biztosan, mi történt, nem esett-e baja. Az egész szigetet bejárta, a vizet is fürkészte, de nem akadt a kis rák nyomára… Elkeseredett, úrrá lett rajta a harag és a csalódottság.
Ingerült volt és nem hagyták a gondolatai nyugodni, hogy a rák önzőn cserben hagyta, pedig hogy szerette és csodálta azt…
A kérdés folyamatosan ott lebegett a lelki szemei előtt: “Miért hagyott cserben, miért hagyott magamra? Miért nem értékelte a törődésem?”
Feltétlenül választ szeretett volna kapni, de a rák napok múltán sem bukkant fel. Habár a választ nem találta meg, a napok elteltével a csalódottság egyre csökkent és csökkent.
Egy hónap is eltelt, mikor a rák újra megjelent a szigeten, s újra szembe találta magát az emberrel…
– „Ugye tudod, hogy nagyon csodáltalak téged, és nagyon boldoggá tett a jelenléted?“ – szólalt meg az ember.
– „Tudom. Ezért pihentem meg minden nap a közeledben“, felelte a rák.
– „Akkor miért hagytál önző módon cserben?“
– „Nem hagytalak cserben. A kétségbeesett marokszorítás, és az elzártság volt az, ami megijesztett. Minden, amit tettem, az életben maradásomért való menekülés volt. A szabadságot akartam visszakapni.“
– „Két ollód is van, melyekkel könnyedén sebet ejthettél volna a kezemen. Miért nem tetted hát?“
– „Nem volt benned rossz szándék. Nem neked akartam szenvedést okozni, csupán a sajátomból akartam kiszabadulni…“
– „Hogy nem vettem észre, hogy ártottam neked?“
– „Mert ragaszkodtál. A magánytól való kétségbeesett félelmed volt az, ami elvakított téged, és ami a ragaszkodáshoz vezetett. Jobban féltél az újabb magány érzésétől, mint amennyire örültél annak, hogy már nem vagy egyedül…”