A boldogság ült a világvégén és lógatta a lábát a semmibe.
– Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte a Semmi a Boldogságot.
– Csak ülök! – mondta a Boldogság.
– De mindenki téged akar! – okvetlenkedett a Semmi.
– Tudom. Csak rossz helyen keresnek. Pénzben, hatalomban, autóban, palotában. Ott úgysem találnának meg – magyarázta a Boldogság.
– És most mi lesz? – kérdezte a Semmi.
– Egyre jobban üldöznek, átgázolnának mindenen, nem állhat útjukba senki… még te sem! – ráncolta homlokát a Boldogság.
– Ideérnek? – kérdezte a Semmi.
– Egyre közelebb vannak- árulta el a Boldogság.
– A világvégéhez? – kérdezte a Semmi.
– A világvégéhez… – bólintott a Boldogság.
– És te nem teszel semmit? – kérdezte a Semmi.
– Rajtuk múlik. Minél jobban hajtanak-űznek, annál több akadályt állítanak, annál több bajt okoznak maguknak. Talán rájönnek, hogy rossz úton járnak… – tárta szét karját a Boldogság.
– És Te? – kérdezte a Semmi.
– Majd ha ott keresnek, ahol igazán lenni szeretek, akkor újból visszaköltözöm – nézett a Semmire a Boldogság.
– Az hol van? – kérdezte a Semmi.
– Az önzetlenségben, az odaadásban, a szeretetben, a tavaszi napsütésben – válaszolta a Boldogság.
– A tavaszi napsütésben? – kérdezte a Semmi.
– A tavaszi napsütésben! – mosolygott a Boldogság.