Tanmese – két kis magzat beszélget…

Egy várandós hölgy méhében két kis magzat beszélget

“- Te hiszel a születés utáni életben? – kérdezi az egyik.
Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Szerintem az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erõsekké váljunk ahhoz, ami vár bennünket – válaszolja a másik.
Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki?
Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szánkkal fogunk enni.
– Hát ez ostobaság! – vág vissza a másik. Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal?! Ez nevetséges! Hiszen itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot… de mondok még valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert ez a köldökzsinór már most is túlságosan rövid!
– De, de… valami biztosan lesz. Csak valószínüleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk.
– De hát még soha senki sem tért vissza a születés után! A születéssel az élet egyszerűen véget ér! Különben is, az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!

– Én nem tudom pontosan milyen lesz, ha megszületünk, de mindenesetre megláthatjuk az édesanyánkat, és Ő nagyon vigyáz majd ránk! – válaszolja reményteljesen.
– Az Anyát? Te hiszel az Anyában? Hol van?
– Hát… mindenütt, körülöttünk! Itt van mindenhol, mi benne vagyunk, és neki köszönhetően létezünk! Nélküle egyáltalán nem lennénk.
– Én ezt nem hiszem. Én soha, semmiféle anyát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is!
-Néha – mondja elmerengve a másik – amikor csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel nekünk, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! Tudod, én tényleg azt hiszem – teszi hozzá -, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk!”