Carl Jung azt mondta: Amíg egy férfi nem néz szembe önmaga tudattalan részével, örökké befejezetlen marad.
És amikor egy nő ezt a részt kegyelemmel, nyugalommal és finom erővel visszatükrözi számára, a férfi fejlődni kezd. Ez a fejlődés olyan módon köti őt a nőhöz, ahogyan a vágy vagy a testi vonzalom soha nem tudná. Mert a nő kapuvá válik a következő szintjéhez, és a férfi érzi, hogy nélküle az átalakulása nem teljes; hogy az ő energiája nélkül az áldás sem érkezik meg.
Nem azt akarja, hogy a nő tökéletes vagy kifogástalan legyen. Arra vágyik, hogy látható lehessen. Hogy gyengéd lehessen. Hogy valódi lehessen. És az a nő, aki képes teret tartani ehhez anélkül, hogy közben elveszítené önmagát, felejthetetlenné válik. Nem azért, mert túl sokat ad, vagy mert meg akarja menteni őt, hanem mert megérinti azt, amire a világ megtanította a férfit, hogy rejtse el. Felébreszti benne azt, amivé félt válni.
Egy férfi nem annak a nőnek szenteli magát, aki mindig egyetért vele, vagy vakon elfogadja a mintázatait és kivetítéseit. Abba a nőbe szeret bele, aki azt a tükröt tartja elé, amely egyszerre rémiszti meg és hívja növekedésre. Aki visszatükrözi azt a tüzet, amelyet egykor eltemetett magában.
Az a nő, aki megkérdőjelezteti vele mindazt, amiről azt hitte, hogy elég. Ő nem azért érkezik, hogy hízelegjen annak, aki ő most. Azért érkezik, hogy felébressze benne azt, akinek mindig is lennie kellett volna. Nem vigaszt kínál, hanem felismerést.
Olyan éles tükröt tart elé, amely átvág az egón, de ezt olyan szeretettel és tisztelettel teszi, hogy még a fájdalom is szentté válik mellette. És egyszer csak a jelenléte beavatássá válik számára. A nő szemében megpillantja önmagának azt a változatát, akivé még nem vált.
Az első ösztöne a menekülés. De a nő nem üldözi. A nő nyugalma válik azzá a csatatérré, ahol az egó lassan meghal. Saját gnózisában, belső tudásában áll szilárdan, és a férfi fokozatosan felemelkedik. Nem azért, mert a nő megjavította őt, hanem mert elindította benne a lélek legmélyebb átalakulását.
A nő ragyogása annak a visszfénye, akivé a férfinak válnia kell. Eleinte ez a tükör túl mélynek, túl intenzívnek tűnik. De nem elpusztítja őt, csupán annyira repeszti meg az egóját, hogy felébressze benne a harcost.
Az a fájdalom, az a csend, az a nyomás, amelyet a nő hiányában érez… mert a jelenléte túl erőssé, túl megvilágítóvá vált… ez nem elutasítás. Ez az isteni szikra működésbe lépése. A rendeltetés formálódása és az odaadás megszületése. Nem a kényelemből, hanem a lelkek egymásra ismeréséből.
Mert a női minőség nem csupán befogadja a szeretetet – összhangba is hívja azt. A küszöbön áll egyszerre próbaként és jutalomként. A nagyság határán álló férfi számára a jelenléte mindenné válik. Nem hajlik meg az akarata előtt. Nem veszi át a káoszát. És soha nem törik meg a parancsai alatt. Rendületlenül tartja a szent tükröt.
Ő az a fajta nő, akiért a férfiak királyságokat építenek.
Lisa Dolan – Fordította: Szücs Gábor (Gauranga Das)