Volt egyszer egy ember, aki nagy magányban élt egy lakatlan szigeten. Arra lett figyelmes egy reggelen, hogy egy gyönyörű rákocska andalgott ki épp a vízből, s pihent meg a közelében, élvezve a meleg napsütést. A rák különleges kinézete elbűvölte az embert. A magány érzése feledésbe merült.
A kis rák minden egyes nap megjelent, és az ember minden egyes alkalommal csodálattal szemlélte. Időközben megfigyelte azt, hogy a rák mindig a napnyugtát követően megy vissza a vízbe, amiből arra következtetett, hogy a nap sugara az, ami kicsalogatja a rákot nap nap után a vízből, ami azt jelenti, hogy a borús, esős napokon, nem fog megjelenni. Ez a gondolat szinte már szorongással töltötte el az embert, hisz nem akarta, hogy a krónikus magány újra körbevegye.
Egy éjszaka során azt a döntést hozta meg, hogy el akarja fogni a rákot, annak érdekében, hogy mindig mellette maradhasson, s hogy a rideg, borús napokon is csodálhassa.
A következő nap, mihelyst a kis rák a nap első melengető sugaraival kiballagott a vízből, és megpihent szokásos helyén, az ember odasietett hozzá, felkapta, majd a markába zárta. Izgatottan gondolta, milyen nagyszerű lesz, hogy most már minden percben ott lesz vele, minden percben megcsodálhatja, vigyázhat rá… És hogy a rák új helyzetét kényelmesebbé tegye, csinált neki egy elkerített, fedett részt, mely biztonságul szolgálhat esős időkben és éjszakánként.
Míg viszont nem jött el az este, a kis rákot szüntelenül a kezeiben tartotta, neki szentelte minden figyelmét. Boldog volt, hogy nem érzi most már magát egyedül. A nap végén, betette végül az elkerített helyére, s aztán aludni tért.
Másnap reggel miután felkelt, az első dolga volt, hogy ránézzen a kicsi rákra, ámde a látvány ami fogadta, megrázta. A rák eltűnt. Nyoma sem volt.
A meghökkentséget aggodalom váltotta fel, mert nem tudhatta biztosan, mi történt, nem esett-e baja. Az egész szigetet bejárta, a vizet is fürkészte, de nem akadt a kis rák nyomára… Elkeseredett, úrrá lett rajta a harag és a csalódottság.
Ingerült volt és nem hagyták a gondolatai nyugodni, hogy a rák önzőn cserben hagyta, pedig hogy szerette és csodálta azt…
A kérdés folyamatosan ott lebegett a lelki szemei előtt: „Miért hagyott cserben, miért hagyott magamra? Miért nem értékelte a törődésem?”
Feltétlenül választ szeretett volna kapni, de a rák napok múltán sem bukkant fel. Habár a választ nem találta meg, a napok elteltével a csalódottság egyre csökkent és csökkent.
Egy hónap is eltelt, mikor a rák újra megjelent a szigeten, s újra szembe találta magát az emberrel…
– „Ugye tudod, hogy nagyon csodáltalak téged, és nagyon boldoggá tett a jelenléted?“ – szólalt meg az ember.
– „Tudom. Ezért pihentem meg minden nap a közeledben“, felelte a rák.
– „Akkor miért hagytál önző módon cserben?“
– „Nem hagytalak cserben. A kétségbeesett marokszorítás, és az elzártság volt az, ami megijesztett. Minden, amit tettem, az életben maradásomért való menekülés volt. A szabadságot akartam visszakapni.“
– „Két ollód is van, melyekkel könnyedén sebet ejthettél volna a kezemen. Miért nem tetted hát?“
– „Nem volt benned rossz szándék. Nem neked akartam szenvedést okozni, csupán a sajátomból akartam kiszabadulni…“
– „Hogy nem vettem észre, hogy ártottam neked?“
– „Mert ragaszkodtál. A magánytól való kétségbeesett félelmed volt az, ami elvakított téged, és ami a ragaszkodáshoz vezetett. Jobban féltél az újabb magány érzésétől, mint amennyire örültél annak, hogy már nem vagy egyedül…”
