„Rajtam áll, mivel töltöm az időmet, kivel lépek kapcsolatba, kivel osztom meg a testem, az életem, a pénzem, az energiám. Kiválaszthatom, mit eszem, olvasok, tanulok. Eldönthetem, hogyan reagálok a kedvezőtlen életkörülményeimre – rajtam áll, hogy átoknak vagy lehetőségnek tekintem-e őket (és azon alkalmakkor, amikor túlságosan tele vagyok önsajnálattal, és nem tudom lelkesen nézni a dolgokat, még mindig megpróbálhatom megváltoztatni a szemléletmódomat).
Megválogathatom a szavaimat és azt, hogy milyen hangnemben beszélek másokkal. És legfőképpen megválogathatom a gondolataimat.” – Elisabeth Gilbert

A lelkek egy kerekasztal körül üldögéltek, és kiválasztották a következő lecke témáját.
A legbátrabb és legerősebb lélek felállt és bejelentette:
– Ezúttal azért megyek le a Földre, hogy megtanuljak megbocsátani.
Ki fog ebben segíteni nekem?
A lelkek együttérzően és némi aggodalommal néztek rá, és egyszerre kezdtek el beszélni:
– Ez az egyik legnehezebb lecke…
Lehet, hogy nem lesz elég egy élet… Szenvedni fogsz…
Nagyon együtt érzünk veled…
Lehet, hogy nem fogsz tudni megbirkózni vele…
Szeretünk és támogatunk téged…..
Majd egy másik lélek azt mondta:
– Kész vagyok elkísérni téged a Földre és segíteni a tanulásban.
Én leszek a férjed, és minden probléma a kapcsolatunkban rajtam keresztül fog megoldódni, és megtanulsz megbocsátani.
Majd egy másik lélek felsóhajtott:
– És én leszek az egyik szülőd, nehéz gyermekkort biztosítok neked, majd beavatkozom az életedbe és zavarlak, és így tanulsz majd megbocsátani nekem.
A harmadik lélek pedig megígérte:
– Én gyakran fogok rosszul, nyíltan és igazságtalanul bánni veled,
hogy tökéletesítsd magad a megbocsátásban. 
Több más lélek is vállalta, hogy egy bizonyos időpontban találkozik vele, és segít neki tanulni.
Minden lélek választott tehát egy-egy témát a saját leckéjéhez.
A lelkek felosztották a szerepüket, kidolgoztak egy egymásra épülő élettervet, amelyben mindegyikük segíteni fogja a másikat a tanulásban, majd lementek a Földre.
A tanító lelkek természete azonban olyan, hogy születéskor az emlékezetük törlődik.
És csak kevesen sejtik, hogy az események nem véletlenszerűek, hogy minden egyes ember éppen akkor jelenik meg az életben, amikor a legnagyobb szükségünk van a leckére, amit magával hoz.

„Túl kell magad tenned mindenen ami bánt, az igazságtalanságon, a hazugságokon, mert csak a lelked mérgezed. Ne változz meg, maradj igaz amilyen voltál. Akiknek fontos vagy, azoknak mindig az is maradsz.” – Elvis Matthew Urban

Ha egy nő úgy viselkedik egy kapcsolatban, mint egy pajkos gyerek, akkor egy férfi a párja.
Ha anyaként kell viselkednie, akkor egy fiúval van kapcsolatban.
Hogy is van ez? 
Amikor egy nő végre biztonságban érzi magát, érzi, hogy védik, fontosnak tartják, szeretik, akkor leengedi a védőpajzsát.  Képes lesz bolondozni, szeretettelien, gondoskodóan, kedvesen. Ez nem az éretlenség jele, hanem annak a jele, hogy végre átlendülhet a túlélő üzemmódon.  
Végre pihenhet.
Végre lehet NŐ, nem a védelmező, a szervező, a megoldó vagy az érzelmi pajzs.
Ez a fajta lágyság csak akkor jöhet létre, ha mellette van egy férfi, aki mellett mer sebezhető lenni.  Egy férfi, aki következetes, érzelmileg érett, felelősségteljes… nem csak önmagáért, hanem kettejükért is dolgozik. Egy férfi, aki figyel, jelen van, és megold dolgokat, hogy a nőnek ne kelljen mindent egyedül cipelnie.
De amikor egy nő állandóan tanít, javít, ismétel, elmagyarázza az alapvető tisztelet és az Élet szabályait… már nem barátnő, hanem anya lett.  És ez nem szerelem. Ez munka.
Tojáshéjakon lépdel, nap mint nap. 
Számontartja a dolgokat.
Emlékezteti a férfit, hogy kommunikáljon, legyen őszinte, nőjön végre fel.
Olyan érzelmi rendetlenséget takarít el, ami nem az övé .
Egy olyan férfiba tölti az energiáját, aki azt hiszi, a szerelem a nő felelőssége, de az ő kényelme.
És végül elfárad. Nem csak a kapcsolatban, hanem abban is, hogy egy felnőtt fiút cipel, aki egy férfi testében él, és aki azt hiszi, hogy az érzelmi elérhetetlenség férfias, a felelősségvállalás pedig „nyaggatás”.
Egy nő, aki úgy érezheti magát olyan szabadnak egy kapcsolatban, mint egy bébi, akit szeretnek, kényeztetnek, védenek, imádnak – egy olyan férfival van, aki tudja, mit jelent vezetni, teret tartani, és feltétel nélküli szeretetet adni a királynőjének.
De mi van azzal a nővel, akinek folyamatosan egy gondoskodó, béketeremtő, érzelmi bébiszitter szerepbe kell lépnie? Őt nem szeretik… őt inkább kihasználják.
És a legszomorúbb az egészben az, hogy a ő ilyenkor is gyakran tovább marad, mint kellene, mert elhiszi, hogy a szeretete majd férfit farag a fiúból. De a szeretetnek nem az a dolga, hogy bárkit felneveljen. A szeretetnek ott kell rád találnia, ahol felnőtt vagy, nem az éretlenségben virul igazán.
Szóval minden nőnek, aki „anyukát” játszik a kapcsolatában, igazából nem lenne szüksége még egy gyerekre. 
Olyan férfira lenne szüksége, aki elég biztonságossá teszi számára, hogy NŐ lehessen .
Mert a neked való szerelem nem azt kéri tőled, hogy felneveld… hanem felnő hozzád.  – Safdar Abbas

“Az optimizmusom az a belső erőm, ami akkor is előre húz, amikor minden más visszatartana.
Hiszem, hogy mindig van egy következő lépés, egy új nézőpont, egy megbújó lehetőség, ami felé elindulhatok. Bátor bizalommal nézek az életemre, mert tudom, hogy képes vagyok jól kijönni abból is, ami most nehéznek tűnik.
Minden napban ott rejlik valami jó, és én azt választom, hogy észrevegyem.” – Laskai Nelli