Féltem, az elutasítástól
Amíg meg nem tanultam, hogy soha ne utasítsam el magam Féltem, hogy elhagynak
Amíg meg nem tanultam, hogy soha ne hagyjam el magam Féltem mások véleményétől
Amíg meg nem tanultam, hogy nem jobbak mint az enyéim Féltem a fájdalmas befejezésektől
Amíg rá nem jöttem, hogy azok is új kezdetek
Féltem, hogy gyengének tűnök
Amíg rá nem jöttem, milyen erős is vagyok valójában
Féltem, hogy kicsinek és jelentéktelennek látszok
Amíg fel nem fedeztem az igazi erőmet és a lehetőségeimet
Attól féltem, hogy csúnyának látnak
Amíg meg nem tanultam teljesen értékelni a saját szépségemet Féltem a kudarctól
Amíg rá nem jöttem, hogy ez csak illúzió
Amikor a szeretet, a fejlődés és a tanulás szemével nézünk akkor látunk igazán
Féltem, hogy rosszul érzem magam
Amíg rá nem jöttem, hogy ez a ragyogás szülőhelye
Ott ahol a legnagyobb átalakulásom történik
Féltem a változástól
Amíg rá nem jöttem, hogy ez az élet elkerülhetetlen része
Egy átmeneti és múlandó dolgokkal teli világban
Féltem az egyedülléttől
Amíg meg nem tanultam teljesen elfogadni és értékelni a saját társaságomat
Féltem az egyediségemtől
Amíg rá nem jöttem, hogy ott van a nagyságom
Féltem a sötétségtől
Amíg eszembe nem jutott, hogy én vagyok a fény
És féltem az élettől
Amíg eszembe nem jutott, ki vagyok.
Tahlia Hunter szavait Inge Grosse szedte csokorba.