Soha nem értettem azokat, akik elcsodálkoznak azon, és kajánul vigyorogva mutogatnak, ha egy alapvetően spirituális beállítottságú ember kiadja dühét, vagy kifejezi felháborodását az iránt az ember iránt, aki a másik ember türelmét és szeretetét kihasználva, vagy próbára téve próbálja a másikat kihozni a béketűrésből aljas, hazug, manipulatív eszközökkel: rágalmakkal, sértegetéssel, állandó apró szurkálódásokkal. Aztán ez az illető azzal jön elő a spirituális emberre mutogatva, mikor már pattanásig szétfeszítette az idegeit, és a spirituális ember már nem tud tovább tűrni, hogy az illető nem is spirituális. Az egy dolog, hogy az ilyen emberekkel szemben nem érdemes felvenni a kesztyűt, de tudnotok kell, hogy az ilyen személyek pont arra utaznak, hogy a spirituális embereket ilyen módon lejárassák. Tehát kérlek titeket is, ne hagyjátok magatokat, ne vegyétek fel a kesztyűt, mosolyogjatok, és mondjátok csak azt, ezzel én nem értek egyet, fordítsatok hátat, és hagyjátok ott.

 

Valamennyi vallás és spirituális mozgalom közös pontja, hogy a sérelmek elengedésére és a megbocsátásra fókuszál. De a spiritualitás nem abban áll, hogy mi spirituális emberek a fájdalmunkat, dühünket, sérelmünket lenyeljük, hanem igenis normális emberek módjára megéljük őket. A megélés nem egyenlő azzal hogy ki is éljük őket. A kettő között az a különbség, és úgy marad fenn az egyensúly, hogy ha olyan sérelem és fájdalom illetve, trauma ért minket, hogy oly módon adjuk ki, hogy elpanaszoljuk, sírunk, esetleg ordítunk. Ez jelenti azt, hogy megéljük. A kiélés az, mikor ez már tettlegességbe megy át, és mint spirituális emberek itt borulhatunk meg egyensúlyunkban. A spirituális és a segítő foglalkozás nem egyenlő azzal, hogy az ember hagyja magát lejáratni és eltűr minden mocskot, amit rádobálnak. Itt élünk a Földön, és nem a mennyországban lebegünk egy rózsaszín habcsók alakú felhőn, ahol mosolyogva tűrjük, hogy a másik egész nap késeket dobál felénk. Fontos a belső béke. És amint a fentibb sorokban említettem, azt az én szerény véleményem szerint ilyen módon kell, hogy megéljük. És talán ez az, ami azokat az embereket zavarja, akik mások nyugalmának folyamatos megzavarásával akarják magukra felhívni a figyelmet és így energiához jutni. Ezeket az elkeseredett és rosszindulatú embereket nevezzük energiavámpíroknak. Épp, hogy a békét fontosnak tartó emberek esnek abba a csapdába, hogy folyamatosan nyelnek, és tűrnek, legyen itt szó nemcsak rólunk mint spirituális emberekről, hanem „átlag” emberekről is. A jóindulatú „átlag” emberek, képesek ott maradni egy rossz munkahelyen, akkor is, ha irigységből állandó támadások és hatalmi harcok célpontjává válnak. Képesek benne maradni megalázó helyzetekben, kapcsolatokban. De hibát követnek el, hiszen saját belső békénk a legfontosabb, ezért mindent meg kell tennünk, elsősorban magunkból kiindulva, hogy ezt a békét önmagunkban teremtsük és találjuk meg, majd családunkban és tágabb környezetünkben. Nem degradálok azzal, amikor azt mondom, hogy „átlag” emberek, ezalatt csak azt értem rátok, akik nem foglalkoztok spiritualitással, hogy élhetitek nyugodtan hétköznapi életeteket. Szerintem igenis meg kell tanulnotok nektek is kiállni magatokért. Hiszen a Szeretet Himnusza is kimondja: A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik. Nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója.

DE! A szeretet nem egyenlő azzal, hogy elnézzük másoknak a bántó és sértő viselkedését. És a szeretet himnusza itt mondja ki azt: Nem örül a gonoszságnak de együtt örül az igazsággal. Azt is kimondja, hogy aki spirituális, az bölcs: Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. Tehát: Okos enged, szamár szenved. Az ilyen embereket ott kell hagyni, hadd pörögjenek magukban. Egy példa arra, hogy Krishna (Metatron) is azt mondta: „A negatív emberektől tartsd magad távol 3 lépés távolságra, és csak jó és pozitív emberekkel vedd körbe magad.” Ha magunkat szeretjük, meg kell tanulnunk kiállni magunkért, és tudnunk kell nemet mondani a lehúzó kapcsolatokra.

De mi a helyzet a düh kiadásával?

Mindegy, hogy egy vallás követőjéről, vagy egy egyszerű test-lélek-szellem egységében hívő emberről van szó, szinte már nevetséges az a buzgalom, amivel az aktív lelki életet élő ember tagadja a belső fájdalmat, amit egy-egy kemény élethelyzet magával hozhat. Buddha is rájött arra, hogy nem a fizikai és lelki aszkétizmus vezet el a Nirvánába. Mintha csak a Mindenható vagy a klisévé koptatott vonzás törvénye tiltaná a düh, sértettség, megbántottság, és a belső vívódás jelenlétét a szívünkben. Ezek az érzések pedig még a legemelkedettebb idealistában is megjelennek, és addig lehetetlenség tovább lépni, amíg nem tudatosítjuk, hogy mi megy végbe bennünk. Ha valaki folyamatosan vigyorog, bármi történjék is, az már klinikai eset. Kimondottan károsak azok a módszerek, gyakorlatok, rituálék, technikák, amelyek a keresztényi megbocsátás vagy a pozitív gondolkodás égisze alatt arra biztatják az embert, hogy nyelje le, fojtsa el, de semmiképpen ne élje meg a dühét, majd töltse fel szenvedései képét egy vidám, kellemes vizualizációval, amitől majd boldogabb lesz az élete. Tény, hogy mindez logikusnak TŰNIK, hiszen a destruktív gondolatoktól rossz érzéseink lesznek, az építőktől pedig kellemesen érezzük magunkat, de ez lenne az utolsó lépés, ami a jogos düh, és sérelem okozta fájdalom megélése és az azt követő elengedés, megbocsátás után történik. De kérem, a negatív meg nem élt érzelmek először a finom energia rendszerben rakódnak le, és ott gyülekeznek, negatív mintákat, blokkokat, szennyeződéseket okozva a csakra, aura, energia rendszerben, majd ezek, az első két lépés kiiktatása által előbb vezetnek rákhoz, szívinfarktushoz, stb…. mint kiegyensúlyozott élethez. Így a meg nem élt érzelmek lelkileg és fizikálisan megbetegítenek.

Szabad, lehet, és néha kell dühösnek lennünk. Ott van Jézus, még ha nem is minden hit szerint Megváltó, mindenképpen nagy tudású próféta, csodálatos képességekkel rendelkező szellemi vezető volt kb. 2.000 évvel ezelőtt. Ő, aki még egy ateista szerint is különleges mester volt, megélte a dühöt a Biblia szerint többször is. Ordított, tört-zúzott, amikor Isten házából zsibvásárt csináltak a kereskedők, veszekedett a rajta szombatot számon kérő rabbikkal, megátkozott egy fügefát, és voltak pontok, amikor a kétségbeesés, és a félelem is úrrá lett rajta beteljesítendő feladata közeledtével. Jézus sem mondta soha, hogy ne adjunk utat a feltörő rossz érzéseinknek, ne legyünk dühösek egyszer sem, hanem arról beszélt, hogy ne menjen le a Nap haraggal. Miért? Mert valójában nem mindegy, hogy mit töltünk fel az Égi „internetre” éjjel, ami aztán testünk-lelkünk mélyére rakódva mérgezi meg napjainkat. Itt jutnak eszembe azok a szavak, amit Mesterem édesapjától Metatron arkangyaltól mostanában igen gyakran szoktam hallani: „ Akkor vagy a 3. dimenzióban a legspirituálisabb, ha minden érzelmedet megéled. Viszont tartsd meg az egyensúlyt, mert nem mindegy, hogy megéled, vagy kiéled.”

A düh, lázadás, félelmek megélésére igenis szükség van, hiszen ezek sok fontos dolgot tudatosíthatnak bennünk és környezetünkben. Ezek a rossznak bélyegzett érzések nyithatnak kaput egy-egy igen fontos változásnak, sőt, előrelépésnek is. Két dologra érdemes törekednünk, az egyik, hogy ne húzzuk fel magunkat jelentéktelen apróságokon, a másik, hogy ne tápláljuk, halmozzuk magunkban hosszan a destruktív érzéseket, mert ezek képesek fizikai szinten is megbetegíteni bennünket. Az elengedés és a megbocsátás semmi esetre sem jelenti azt, hogy minden úgy folytatódik, ahogy eddig volt. Nincs olyan, hogy elengedem a sérelmet, és közben ugyanúgy tűröm azt, ami fájdalmat okoz. Vagy én változok meg, vagy felismerem, hogy a helyzet tarthatatlan, és elbúcsúzok attól az embertől, helyzettől, aki vagy ami a fájdalmat okozta. Van, hogy erre nincs azonnal lehetőség, de ilyenkor is kell egy fal a múlt és a jelen közé, de az elengedés-megbocsátás folyamata akkor zárulhat le, ha a tényleges változás végbement. Ebből az következik, hogy igenis szükségünk van ezekre a negatív érzelmekre, hiszen ha figyelünk és megfigyeljük saját életeseményeinket, rájövünk arra, hogy ezek legnagyobb tanítómestereink. A sérelmek elengedése és a megbocsátás nagyon nehéz feladat, a pillanatnyi dühöt, amit egy bántó tett okozott talán még aznap el tudjuk engedni, de a fájdalom az már keményebb dió. De hiszek abban, hogy képesek vagyunk rá, annál is inkább, mert többek között azért is vagyunk itt, hogy ezt is megtapasztaljuk.

Szerző: Nylha Amonet Athama Vomalites – Bende Kornélia

forrás:  http://sziriuszfenycsillaga.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1190821