Képesek vagyunk megváltoztatni a valóságot pusztán gondolatok segítségével? Születésünk egyben a halálunk pillanata is, eltávozásunkkor pedig csak síkot cserélünk. A gondolat és a valóság kapcsolatának nyomában.
Cikkünk folyamán olyan mély elméleti kérdéseket fogunk feszegetni, melyek első hallásra meredeken fognak hangzani. Mindazonáltal ha jobban a dolgok mögé látunk, rá fogunk jönni, hogy talán semmi sem áll közelebb az igazsághoz.
Belegondoltunk már, hogy mi is az élet? A születésünktől halálunkig tartó időszak. – vágnánk rá sokan, de ebből a szubjektív valóságból kilépve rájövünk, hogy az előbbi válasz azonnal érvényét is veszti.
Mint ahogy életünkben sokan féljük a halált, és nem tudjuk mi lesz utána, ugyanúgy nem tudtuk mi lesz velünk az anyaméhben, még születés előtt. Magzat korunkban ugyanis az anyánk méhe volt a mi kis világunk, és nem tudtuk elképzelni, hogy mi lehet „odakinn”.
Tulajdonképpen a csecsemők szempontjából a születés maga a halál – ha így értelmezzük.
Hiszen megszűnik addigi anyaméhbéli életük, és átkerülnek egy másik világba, ahol másfajta érzékeléssel bírnak ők is, és más jellegű ingereket is kapnak, mint azelőtt odabenn.
Ugyanígy tartunk a haláltól, mint annak idején anyánk hasában attól, hogy mi van odakinn. Ez azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy ha átkerülünk egy újabb „síkba” akkor az automatikusan az életünk végét jelenti.
Sokkal valószínűbb, hogy – a születésünk pillanatához hasonlóan – csak a jelenleg ismert életünk, és érzékeléseink szűnnek meg, vagy alakulnak át, és egy olyan általunk eddig nem ismert közegbe kerülünk, ahol másfajta ingerek érnek majd minket, és mi is máshogy érzékeljük a környezetünket.
Ilyen értelemben tehát létezik a túlvilág. Sőt, ezen eszmefuttatás mentén kijelenthetjük, hogy
a még meg nem született baba számára az a világ is egyfajta túlvilág, melyben születésünk után halálunkig éljük életünket.
Gondolatként éltünk fogantatásunk előtt
Születésünk előtt is léteztünk. Nehéz elhinni, de elméletben – ha hajlandóak vagyunk egy kicsit nyitottabban érzelmezni az életet, mint fogalmat – már azelőtt létezni kezdünk, hogy megszülettünk, vagy megfogantunk volna anyánk méhében.
Mettől kezdve létezik egy ember? Amikortól először beszélünk róla, vagy mikor ténylegesen fizikai testet ölt? A szavak léteznek, pedig nincsen fizikai manifesztációjuk. Mégis léteznek, a fogalmak is léteznek, használjuk őket, dolgozunk velük, hivatkozunk rájuk, tehát léteznek, akárcsak a megélt érzések, mint a félelem, a harag és a gyász.
Akkor az emberi létezés miért lenne különb? Egy még meg nem született emberi lélek már ott élhet bennünk, általunk, a létrehozott gondolatokban.
Merész kijelentésnek hangzik, de ha kellő nyitottsággal értelmezzük a kérdést, elképzelhető, hogy
Sosem halunk meg
Éppen ezért a fizikai test halála sem jelenti automatikusan azt, hogy az adott emberi lény megszűnik létezni. Sokat gondolunk még rá, gyászolunk, beszélnek róla, fényképek maradnak fenn róla.
Tudatunkban, elménk mélyén még létezik, csak már nem ölt fizikai testet abban a világban, melyben mi még ott ragadtunk, hisz ő tovább ment egy másik síkra.
A gondolat ereje képes kihatni a fizikai valóságra
A kollektív tudat teszi a megfoghatatlant némileg – átvitt értelemben – megfoghatóvá. A pénz is egyfajta kollektív tudat eredménye, hisz gondoljunk csak bele mi a pénz: egy papírfecni, melyen ábrák és egy érték van. De valójában van annak a papírnak értéke? Nincsen. Egy megveszekedett forintot sem ér.
Fizikai értelemben a pénz létezik ugyan, de az a tulajdonsága, hogy nagyon értékes, már kollektív tudatunk eredménye.
Ha egy napon mindenki úgy ébredne, hogy a pénz számára attól a naptól kezdve nem ér semmit, akkor szó szerint az összes pénz elértéktelenedne a Földön, vagyis megszűnne létezni.
Ez felveti annak a roppant érdekes jelenségnek a tényét is, hogy a gondolatok, a kollektív tudat képes kihatni a fizikai környezetre is. Hiszen a pénz pillanatok alatt történő elértéktelenedése valós eseménysor lenne, mégis egy olyan folyamat eredményeként történne meg, mely „csak” a fejekben játszódna le.
A valóság formálása
Képesek lehetünk tehát a valóságra hatni, pusztán a gondolataink segítségével? Nagyon is bizonyosak vagyunk benne, hogy igen. A pénzen levezetett példa remekül mutatja, hogy ez nem paranormális dolog, hanem a szemünk előtt, az agyunkban történik nap, mint nap.
Ha holnaptól kijelentenénk, hogy a fehér az új fekete, és minden ember részese lenne ennek a kollektív tudatnak, akkor valóban átértelmeződne a két szín helye és jelentése.
De vajon mire is lehet használni ezt a gondolati fegyvert? Jóformán bármire.
Hisszük vagy sem, ma is és mindig is a gondolatok formálták a világot. Nem olyan látványosan, mint a fegyverek, a politika, vagy a technika, mert ez egy jóval lassabb folyamat, de eltagadhatatlan, hogy a fejekben elültetett gondolat képes megváltoztatni a világot.
Ha Hitlerben annak idején nem motoszkál a gondolat, hogy politikai karriert fusson be, nem történtek volna meg a világháborúk. A fejben megszülető gondolat már létrejöttének pillanatában képes predesztinálni gazdája vagy környezete sorsát.
A gondolat ölhet is. Ha valaki kigondolja, hogy meg akarja ölni a másikat, akkor az a másik ember a gondolat születése pillanatában már relatíve halott. Persze nem biztos, hogy sikerül megölnie, hiszen ez rengeteg tényezőtől függ, de ha elég erős a gondolat, akkor felülírja a többit.
Fegyverként használva
Egyes kutatók úgy vélik, hogy a gondolatok hatását valahogyan – egy általunk még nem ismert módon, vagy eszközzel – fel lehet úgy gyorsítani, erejét pedig megtöbbszörözni, hogy lehetséges legyen gondolattal anyagot teremteni vagy formálni.
Ez lenne az emberi evolúció végső lépcsőfoka. Az utolsó építőkocka. Elménkben, az elménk által épített világban már eleve teljhatalommal rendelkezünk. Városokat építhetünk és rombolhatunk le, ölhetünk vagy átélhetjük legszebb álmainkat.
Amikor eljön a lehetőség, hogy ezen belső „énünk” kivetüljön, onnantól kezdve óriási felelősség birtokában lennénk, hiszen egy puszta gondolattal kiirthatnánk önmagunkat, saját fajunkat.
Nem véletlen, hogy a természet törvényei úgy teremtettek, hogy a gondolatok lassú folyásúak, mint a víz, ami utat váj magának a folyómeder szikláiba az évszázadok alatt. Ezalatt az idő alatt még irányt válthat, nincs visszavonhatatlan következmény.
Ez biztosítja saját és a fajunk túlélését, és nagy valószínűséggel sohasem fogunk tudni közel kerülni annak megoldásához, hogy a gondolatok hatását felgyorsítsuk, felerősítsük, de a veszély mindig fenn fog állni, hogy mindez elméletben lehetséges.