A legtöbb ember ismeri a szerelmet. Vagy azért, mert érezte már, akár többször is, vagy azért, mert őt szerette valaki nagy szerelemmel, a legjobb esetben pedig a kölcsönösség elve alapján valakivel együtt élte át ezt a szép, egymással szemben táplált érzést.
Annak ellenére viszont, hogy sokan és sokszor voltunk már szerelmesek, illetve valamiféle formában mindenki találkozik ezzel az érzéssel az életben, azt csak kevesen mondhatják el magukról, hogy átélhették az igaz szerelmet, ez ugyanis egy olyan ritka tünemény, aminek megtalálásához több kell, mint a szerencsés csillagállás, vagy a kölcsönös szimpátia.
Talán első olvasatra furcsán hangzik majd, de úgy hiszem, hogy az igazi, valós boldogságot hozó szerelem alapja az, hogy az ember önmagát szeretni és tisztelni tudja. Ugyanis csak ebben a lelkiállapotban vagyunk képesek azt a megfelelő személyt bevonzani és megtartani az életünkben, aki valóban ideális társ lehet számunkra, illetve ez ad elég erőt ahhoz, hogy azokat az embereket, akik nem hozzánk méltóak, képesek legyünk időben elengedni.
Az igaz szerelem ugyanis minden esetben kölcsönös, bizalomra épül és megkérdőjelezhetetlen. Nincs helye benne a bizonytalanságnak vagy a féltékenységnek. Ha valóban szeret a másik, akkor nem néz félre, és nem csak azért, mert tisztelettudó vagy fél a következményektől, hanem sokkal inkább amiatt, mert ő csak bennünket lát, és nem kíváncsi másra. Ha az érzés valóban szerelem, akkor az együttlétnek nincsenek feltételei. Nincs olyan, hogy majd idővel bemutatlak a szüleimnek, majd később találkozhatsz a barátaimmal, hogy egyelőre maradjon csak közöttünk ez a kapcsolat. Ha a férfi szeret, akkor büszke rád, s szíve szerint világgá kürtölné, hogy veled van. A nő pedig mindig maga mellett tudna az oldalán! Az igaz szerelemben nincs „ha, de, majd, hagyjál már, most nem alkalmas, hát kicsit sem értesz meg”, nincs „adj több teret”, „majd jövök, ha itt leszek”, nincsenek magányos esték és egyedül töltött üres hétvégék.
Az igaz szerelem esetén két ember korlátok és feltételek nélkül csupán egy dologra vágyik: együtt lenni!
Ha az ember nem tiszteli eléggé önmagát, vagy nem hisz abban, hogy ő valóban szerethető, akkor előfordul, hogy beéri kevesebbel. Elhiszi, hogy neki annyi jár, amit a másik nagy kegyesen odadob, s hiába akarna többet, hiába érzi a zsigereiben, hogy ennél ez valahogy sokkal, de sokkal értékesebb kellene, hogy legyen, akkor sem meri felemelni a hangját, s azt mondani, hogy ez kevés, mert fél, hogy ha megszólal, az a kicsi is elvész, ami most megadatott.
Az az ember viszont, aki tisztában van önmagával, könnyebben átlát a szitán, és bátrabban szembe mer nézni a valósággal. Mert bizony van olyan, hogy a legértékesebb, a legszerethetőbb embert is csupán hitegetik, ami egyébként soha nem a hitegetett felet minősíti, hanem azt, aki ilyen-olyan okból játssza a csúfondáros játékát.
Ha szereted és tiszteled önmagad, ha elhiszed, hogy más is szerethet, és azt, hogy igenis jár neked a feltétel nélküli, igaz szerelem, akkor nem rekedsz meg az első embernél, aki keresztezi az utad, nem éred be a kompromisszummal, meg a már majdnem olyan, mintha jó volna érzéssel, hanem addig mész, míg meg nem találod azt az embert, aki mellett valóban igaz szerelem vár!
Hiszem, hogy valahol mindenkinek akadna egy ilyen társ, csak éppen sokan lecövekelnek az első megállónál, így megfosztva magukat a további utazás és felfedezés lehetőségétől! – Krisztina Csuka
