Telnek az évek fölöttünk, és elhagyjuk a felszínes barátokat.
Nem keressük annyira a társaságot, jobban szeretünk már egyedül lenni otthonunk kényelmében, a kis szentélyünk falai között, ahova csak nagyon keveseknek engedjük meg, hogy leheveredjenek nálunk a kanapén.
Már nem akarunk sztárokra hasonlítani, és meglátjuk bennük a halandót, az embert, aki nem szebb, vagy magasztosabb nálunk, csak ügyesebb a fotósa, vagy szuperebb a képszerkesztő programja, amivel egy olyan imidzset alakít ki magáról, aki nem is létezik.
Elvetjük a műt, a valótlant, nem akarjuk hajszolni az elérhetetlen tökéletességet, mert tudjuk, az nincs.
Belenézünk a tükörbe, és meglátjuk magunkban a szépet, az erőt, a hajthatatlanságot, amivel képesek voltunk eddig mindent végigcsinálni, amire azt mondtuk, nem megy.
A családunk lesz a legfontosabb, az ő jólétük, biztonságuk, amiért mindent megteszünk, és már nem engedjük be oda a rosszakarók károgását, az irigyek ostromát.
Nem akarunk aszerint élni, ahogy mások akarják, ahogy szerintük kellene, elengedjük a fülünk mellett az állandó beleszólást a mindennapjainkba.
Egyszerűségre és igazságra vágyunk, nem akarunk álarcokat viselni, nem akarunk meghajolni, vagy elviselni olyat, ami kényelmetlen, szimplán harmóniában lenni magunkkal és másokkal a cél.
Ki akarjuk használni, ami megadatott, úgy, ahogy a szívünk diktálja, éppen ezért több lesz a befelé fordulás és figyelés, mint az extrovertált attitűd.
Az életünket nem a lájkok számában mérjük, hanem a boldog napok és önfeledt nevetések számában, amikor azt mondtuk: Jajj, most olyan jó! – Agárdi Zsóka