A boldogság – tanmese


„A boldogság ült a világvégén és lógatta a lábát a semmibe.
Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte a Semmi a Boldogságot.
Csak ülök – mondta a Boldogság.
De mindenki téged akar! – okvetlenkedett a Semmi.
– Tudom. Csak rossz helyen keresnek. Pénzben, hatalomban, autóban, palotában. Ott úgysem találnának meg. – magyarázta a Boldogság.
És most mi lesz? – kérdezte a Semmi.
Egyre jobban üldöznek, átgázolnának mindenen, nem állhat útjukba senki, …még te sem… – ráncolta homlokát a Boldogság.
Ideérnek? – kérdezte a Semmi.
Egyre közelebb vannak. – árulta el a Boldogság.
A világvégéhez? – kérdezte a Senki.
A világvégéhez. – bólintott a Boldogság.
És te nem teszel semmit? – kérdezte a Semmi.
Rajtuk múlik. Minél jobban hajtanak űznek, annál több akadályt állítanak, annál több bajt okoznak maguknak. Talán rájönnek, hogy rossz úton járnak. – tárta szét karját a Boldogság.
És Te? – kérdezte a Semmi.
Majd ha ott keresnek, ahol igazán lenni szeretek, akkor újból visszaköltözöm. – nézett a Semmire a Boldogság.
Az hol van? – kérdezte a Semmi.
Az önzetlenségben, az odaadásban, a szeretetben, a tavaszi napsütésben. – válaszolta a Boldogság.
A tavaszi napsütésben? – kérdezte a Semmi.
A tavaszi napsütésben! – mosolygott a Boldogság.”
(Ismeretlen szerző)