Van amikor nem fáj. Amikor egyik napot görgeted a másik után, anélkül, hogy eszedbe jutna, talán fáj. Fáj a tétlenül eltöltött napok mindegyike, amikor nem szólsz, nem lépsz, nem mersz, pedig érzed ez az út, melyen jársz nem vezet sehová. Lecsendesíted a lelked, aki néha csendesen, néha ordítva adja tudtodra, ez nem az élet, és leginkább nem a boldog élet. Majd ahelyett, hogy hallgatnál rá, hazudni kezdesz. A külvilágnak és önmagadnak leginkább.
De eljön a perc, mert el kell jönnie, amikor az élet győz. Amikor veszel egy hatalmas levegőt és kiordítod magadból az összes szennyet és eltemeted a hamis vágyaidat. Amikor a tükörbe nézve könnyezve rájössz, megloptad magad. Megloptad az éveket, a kétségekkel töltött mindennapokat.
Majd ha eljön ez a pillanat rájössz, kimondani azt, hogy elég volt, felér egy gyönyörű élet kezdetével. Mert felégetni magad mögött azt a hidat, ami csak a fájdalomba vezetett nem nagy ár. Hiszen ennél sokkal többet érdemelsz. Mert nincs olyan, hogy csak másnak jut boldogság, öröm és igaz ölelés. Nem lehet, hogy csak másnak jut igaz nevetés és csak más kaphat igaz szerelmet. Így hát elindulni az ismeretlen úton, letörölni a könnyed és megtalálni a boldogságot nem lehetőség. Az élet maga.  – Todorovits Rea