„Ha valaki sokáig hagyja magát kihasználni, de egyszer csak meghúzza a határokat, akkor a környezete először felháborodik, követeli vissza a megvont jussát, siratja a kényelmét, manipulálja, bünteti az illetőt – de ha sehogy se lehet visszacsinálni az eredeti állapotot, akkor elfogadja az új rendet. Ez persze nem egyik a napról a másikra következik be, sőt, néha olyan sokáig tart, hogy az illető feladja.
Sok, hasonló helyzetben levő kliensemnél látom, hogy bár az első önvédelmi gesztust megteszik, az utána következő – tényleg nagyon kellemetlen – átmeneti időszakot, a környezet elégedetlen, rideg, büntető magatartását annyira elviselhetetlennek érzik, hogy inkább újra beletörnek a korábbi rutinba: ‘Jó, ne haragudj, ha ez neked ennyire fontos, akkor persze megcsinálom…’ Így tulajdonképpen a saját szeretetéhségük rabszolgáivá válnak, mert amit tesznek, nem szívesen teszik, nem belőlük fakad, nem róluk szól, csak azért vállalják, mert azt remélik, hogy ezáltal szimpátiát, elfogadást nyernek.
A dolog azonban nem működik, mert a ‘szolgáltatáshoz’ a környezet hozzászokik, természetesnek tekinti azt, sőt, idővel még többet kér – és ha az illető bárhol meghúzza a határokat, jön az agresszió. Ha pedig ekkor nem tud következetesen kitartani a döntése mellett, akkor egyre többet kell nyújtania, míg végül már nem is a saját életét éli, ráadásul azt sem kapja meg, amiért ebbe az egészbe belement.
Az önmagukat teljesen feladó, minden kérésre azonnal ugró embereket ugyanis nem szokták megbecsülni, nem kapnak valódi tiszteletet, nem önmagukért szeretik őket (hiszen azt se nagyon tudni, kik ők, annyira elvesznek abban, hogy másoknak megfeleljenek), egyszerűen kényelmes, hogy ott vannak. Ha pedig valami miatt nincsenek ott, akkor haragszanak rájuk. Ez egyértelmű zsákutca: nem szolgálja sem az egyén fejlődését, sem pedig a családi, baráti vagy kollegiális kapcsolatokat, amelyek mindegyikében arányosságra és kölcsönösségre van szükség, ha jót akarunk magunknak és egymásnak.” – Dr. Almási Kitti