– Szerinted mi történik ha meghalunk?
– A magam nevében mondjam?
_ A magadéban.
– A magaméban… a magaméban, éppen ez a gond, pontosan ez a baj ezzel az egésszel, ez a szó… magam, nem ez a megfelelő szó, ez így nem stimmel, ez nem, ez nem az.
Hogy is felejthettem el?
Mikor felejtettem el?
A test sejtről sejtre áll le, de az agyban tovább tüzelnek a neuronok. Apró kis villámok, tűzijátékok keletkeznek odabent és azt hittem kétségbe esem, vagy félek, de egyáltalán nem érzek ilyesmit. Kicsit sem, mert túl elfoglalt vagyok, túlságosan lefoglal a pillanat – az emlékezés. Hát persze – emlékszem rá, hogy a testem minden atomja egy csillagban kovácsolódott, ez az anyag, ez a test végső soron főleg csak üres tér és szilárd anyag, csak nagyon lassan rezgő energia és nem létezik olyan, hogy én.
Sosem létezett.
A testem elektronjai elvegyülnek és táncolnak a föld elektronjaival és a levegőéivel, amit már nem lélegzek be, és már emlékszem, hogy nincs olyan pont, ahol mindez véget ér és én elkezdődöm. Emlékszem, hogy energia vagyok, nem emlék, nem önmagam.
A nevem a személyiségem, a döntéseim, mind utánam jöttek. Léteztem előttük, utánuk is létezem majd és minden más csupán kép, amikre közben tettem szert.
Lebegő álmocskák, lenyomatok a haldokló agyam szövetén és én, én vagyok a villám ami ott ugrál, én vagyok a neuronokat tüzelő energia – és visszatérek. Pusztán az emlékezéssel egyből haza is térek. Olyan, mintha egy vízcsepp esne vissza a tengerbe, aminek egész végig része volt. Minden dolog része, mindannyian részei vagyunk. Te Én és a kislányom és az anyám és az apám, mindenki aki valaha élt. Minden növény, minden állat, minden atom, minden csillag, minden galaxis, az egész.
Több galaxis van a világegyetemben mint homokszem a tengerparton és erről beszélünk, amikor azt mondjuk ISTEN.
Az egyetlen. A kozmosz és a végtelen álmai.
Mi vagyunk a kozmosz, ami magáról álmodik.
Csak egy álom amiről azt hiszem, hogy az életem – mindig,
de el fogom felejteni, mint mindig.
Mindig elfelejtem az álmaimat. de most egy másodperc tört részéig,egy pillanatig amíg emlékszem, egy villanásig amíg emlékszem, tudatában vagyok mindennek egyszerre.
Nem létezik idő, nem létezik halál – az élet álom, – kívánság, ami elhangzik újra és újra és újra és újra és újra, egész az örökkévalóságig és mindez én vagyok.
Én vagyok maga a mindenség.
VAGYOK AMI VAGYOK. – Mise éjfélkor