“Az az igazság, hogy piszok rövid az élet. Amikor a fogorvosnál ülsz, nem az. Meg amikor várod a szövettani vizsgálat eredményét, akkor sem érzed annak.
De valójában arcátlanul rövid. És nem csak azért, mert a szívünkben ébredő szeretet akár végtelenné is nőhet, miközben az amúgy végnélküli teret és időt kíméletlenül leszűkíti számunkra a nagy rendező, hanem azért is, mert csak a pillanatot tudjuk érzékelni.
Megélni viszont képtelenek vagyunk.
Dagonyázunk a múlt pocsolyájában, nem felejtünk, nem bocsátunk meg, nyögjük a terheket, fárasztjuk a terapeutát a gyerekkori traumáinkkal, ezerszer is elismételjük a barátainknak a sérelmeinket, újra és újra felszakítjuk a régi sebeket…
A jövőt meg aggódjuk. Ha van okunk rá, akkor azért, ha pedig nincs, akkor keresünk rá okot. Lesz.
És a pillanat? Amely az egyetlen esély a boldogságra, amely az egyedüli idősík, amelyre van hatásunk… Azt sem tudjuk, hogy létezik. Mérgelődünk, nyomkodjuk a telefont, politikán vitatkozunk, k… anyázunk, mert az előttünk araszoló sofőr egy idióta, csalódásokra pazaroljuk a lelkünket, méltatlanokért ejtünk könnyeket.
De az élettel nem csak az a „baj”, hogy rövid, hogy arcpirítóan igazságtalan és hogy néha tényleg csontvelőig hatolóan fáj, hanem az is, hogy mindeközben egyedi, megismételhetetlen, szívbe markolóan gyönyörű, az egyetlen értelmes megnyilatkozása a mindenségnek – és bölcsője a legszebb értékek legszebbikének, a szeretetnek.” – ismeretlen