ÉN: Szia Isten!
ISTEN: Szia!
ÉN: Darabokra hullottam. Össze tudnál újra rakni?
ISTEN: Inkább nem.
ÉN: Miért?
ISTEN: Mert Te nem egy kirakós játék vagy.
ÉN: És mi legyen az életem szétesett darabkáival?
ISTEN: Hagyd ott őket, okkal váltak le rólad. Ne foglalkozz velük egy ideig, aztán döntsd el szükséged van-e még bármelyikre is.
ÉN: Nem értesz! Én összetörtem!
ISTEN: Nem, Te nem értesz engem. Te most éppen túllépsz, fejlődsz. Amit most érzel, az a növekedés fájdalma. Megszabadulsz a hátráltató dolgoktól és emberektől. Nem szétesel, hanem a helyedre kerülsz. Nyugodj meg! Vegyél egy mély lélegzetet és engedd, hogy leváljanak rólad a téged már nem szolgáló részek. Ne ragaszkodj többé ezekhez. Engedd leesni, elmenni.
ÉN: Ha elengedem ezeket, mi marad nekem?
ISTEN: Csak a legjobb darabok.
ÉN: Félek változni.
ISTEN: Folyamatosan ezt mondom: NEM VÁLTOZOL! HANEM VALAKIVÉ VÁLSZ!
ÉN: Válok? Kivé?
ISTEN: Azzá válsz, akivé teremtettelek! A fény, a szeretet, a remény, a bátorság, az öröm, az irgalmasság, a kegyelem és az együttérzés emberévé. Sokkal többet adtam neked, mint azok a sekély részek, amikkel azonosítod magad és amikhez annyi kapzsisággal és félelemmel ragaszkodsz. Hagyd ezeket lehullani. Én szeretlek téged! Ne változz! Legyél! Legyél az, akinek teremtettelek. Addig fogom ezt mondani neked, amíg nem emlékszel rá.
ÉN: Akkor van egy másik rész.
ISTEN: Igen. Legyen az ilyen.
ÉN: Tehát…Nem vagyok törött?
ISTEN: Nem, de megtörted a sötétséget, akár a hajnal fénye az éjszakát. Ez egy új nap.
Válj azzá, aki valójában vagy!
/Hellen Aivaliotis/