Féltem, az elutasítástól
Amíg meg nem tanultam, hogy soha ne utasítsam el magam Féltem, hogy elhagynak
Amíg meg nem tanultam, hogy soha ne hagyjam el magam Féltem mások véleményétől
Amíg meg nem tanultam, hogy nem jobbak mint az enyéim Féltem a fájdalmas befejezésektől
Amíg rá nem jöttem, hogy azok is új kezdetek
Féltem, hogy gyengének tűnök
Amíg rá nem jöttem, milyen erős is vagyok valójában
Féltem, hogy kicsinek és jelentéktelennek látszok
Amíg fel nem fedeztem az igazi erőmet és a lehetőségeimet
Attól féltem, hogy csúnyának látnak
Amíg meg nem tanultam teljesen értékelni a saját szépségemet Féltem a kudarctól
Amíg rá nem jöttem, hogy ez csak illúzió
Amikor a szeretet, a fejlődés és a tanulás szemével nézünk akkor látunk igazán
Féltem, hogy rosszul érzem magam
Amíg rá nem jöttem, hogy ez a ragyogás szülőhelye
Ott ahol a legnagyobb átalakulásom történik
Féltem a változástól
Amíg rá nem jöttem, hogy ez az élet elkerülhetetlen része
Egy átmeneti és múlandó dolgokkal teli világban
Féltem az egyedülléttől
Amíg meg nem tanultam teljesen elfogadni és értékelni a saját társaságomat
Féltem az egyediségemtől
Amíg rá nem jöttem, hogy ott van a nagyságom
Féltem a sötétségtől
Amíg eszembe nem jutott, hogy én vagyok a fény
És féltem az élettől
Amíg eszembe nem jutott, ki vagyok.
Tahlia Hunter szavait Inge Grosse szedte csokorba.

A gondolat a színtiszta energia.
Minden valaha volt és valaha lesz gondolatod teremt. A gondolatod energiája soha nem enyészik el. Soha!
Elhagyja a lényedet, és örökké terjedve kifelé tart a mindenségbe. A
gondolat örökkévaló.
Minden gondolat megsűrűsödik; minden gondolat találkozik más
gondolatokkal az energia hihetetlen útvesztőjében. Kereszteződnek és
összefonódnak, hatnak és visszahatnak, az elmondhatatlan szépség és
hihetetlen összetettség örökké változó mintázatát alkotják.
Az energia vonzza a hasonló energiát, és (egyszerűsített megfogalmazással) afféle „energiacsomó”-t képeznek. Amikor elegendő
hasonló természetű „csomó” keresztezi egymást, „összeragadnak”.
Felfoghatatlanul hatalmas mennyiségű „egymáshoz ragadt” energiára van szükség az anyag képződéséhez. De az anyag végső soron a tiszta energiából alakul ki, és létrejöttének ez az egyetlen módja…
…Ezek után bizonyára jobban érted, miként működnek együtt a hasonló
lelkületű emberek, hogy megteremtsenek egy kedvezőbb valóságot…
Amikor egész társadalmak gondolkoznak egy bizonyos módon, gyakran
elképesztő dolgok történnek, és nem szükségszerűen kívánatos dolgok. A
félelemben élő társadalom például többnyire – tulajdonképpen
elkerülhetetlenül – létrehozza azt, amitől a legjobban tart.
Hasonlóképp, a nagy közösségek és gyülekezetek gyakran csodatévő erőt
találnak a közös gondolkozásban (amit egyes emberek közös imádkozásnak neveznek).
És az is nyilvánvaló, hogy ha a gondolatuk (imádság, remény, kívánság,
álom, félelem) kellőképp erős, még az egyének is létrehoznak magukban -és magukból ilyen jelenségeket.
Az érzelem az erő, ami vonz. Amitől nagyon félsz, azt óhatatlanul meg is
fogod tapasztalni. Bármelyik állat – bár az élet alacsonyabb rendű
formájának tekintitek – azonnal rájön, hogy félsz tőle. A növények – melyeket az élet még alacsonyabb rendű formájának tekintetek- érzékelik, mely emberek szeretik őket, és melyek nem törődnek velük.
És ezek nem véletlen egybeesések. A mindenségben nincs véletlen
egybeesés, csak egy lenyűgöző terv; egy hihetetlen „hópehely”.
Az érzelem a mozgásban lévő energia!
Ha energiát mozgatsz, azzal hatást hozol létre. Ha elegendő energiát mozgatsz, akkor anyagot teremtesz. Az anyag végső soron afféle energia sűrítmény. Ha elég hosszú ideig kezeled bizonyos meghatározott módon az energiát, akkor anyaghoz jutsz.
Minden Mester tisztában van ezzel a törvénnyel.
Ez a mindenség alkímiája; minden élet titka. –  Neale Donald Walsch

“Az élet mindaddig csalódást okoz neked, amíg abba nem hagyod az illúziókkal való életet, és meg nem látod a valóságot.
Az élet elpusztít mindent, ami felesleges, mindaddig, amíg csak az marad meg, ami igazán fontos.
Az élet nem hagy békén, mindaddig, amíg abba nem hagyod önmagad hibáztatását, és amíg nem úgy fogadsz el mindent, ahogy „van”.
Az élet elveszi, amid van, mindaddig, amíg abba nem hagyod a panaszkodást, és nem kezdesz el hálás lenni.
Az élet egymásnak ellentmondó embereket küld neked, azért, hogy meggyógyítsanak téged, hogy te ne nézz többé kifelé, hanem kezdj el mások által a tükörbe nézni, és megérteni, hogy ki vagy te valójában ott legbelül.
Az élet megengedi, hogy újra és újra eless, amíg el nem döntöd, hogy megtanulod a leckét.
Az élet letérít az ösvényről, és válaszút elé állít, egészen addig, amíg már nem akarsz mindent irányítani csak folyóként folyni.
Az élet addig állítja az utadba az ellenségeket, amíg abba nem hagyod a „reagálást”.
Az élet megijeszt és meg fog ijeszteni, ahányszor csak szükséges, amíg el nem hagyod a félelmeidet és vissza nem nyered a hitedet.
Az élet eltávolít azoktól az emberektől, akiket szeretsz, amíg meg nem érted, hogy mi nem a test vagyunk, hanem a Lélek, amely mindent magában foglal.
Az élet sokszor nevet rajtad, mígnem abbahagyod, hogy mindent olyan komolyan vegyél, és nem tudsz nevetni te saját magadon.
Az élet annyi darabra tör szét, amennyire szükséges, csak hogy a fény beléd hatoljon.
Az élet addig állít szembe lázadókkal, amíg te irányítani próbálsz.
Az élet ugyanazt az üzenetet ismétli, ha kell, kiabálással és tapasszal, míg végül meg nem hallod.
Az élet villámokat és viharokat küld, hogy felébresszen.
Az élet megaláz, és néha újra és újra legyőz, amíg el nem döntöd, hogy hagyod meghalni az egódat.
Az élet megtagadja tőled a javakat és a nagyszerűséget mindaddig, amíg javakat és nagyságot akarsz, és el nem kezdesz el szolgálni.
Az élet levágja a szárnyaidat és megmetszi a gyökereidet, amíg már nincs szükséged szárnyakra vagy gyökerekre, hanem te csak feloldódsz a formákban, lényed pedig szárnyra kel.
Az élet megtagadja tőled a csodákat, amíg meg nem érted, hogy minden csoda.
Az élet lerövidíti az idődet, hogy te siess és tanulj meg élni.
Az élet kigúnyol téged, mindaddig, amíg nem leszel már semmi és senki, hogy aztán minden lehess.
Az élet nem azt adja, amit akarsz, hanem azt, amire szükséged van a fejlődéshez.
Az élet addig fáj és gyötör, amíg el nem engeded szeszélyeidet és dührohamaidat, és nem értékeled a lélegzetet.
Az élet kincseket rejteget előled, amíg meg nem tanulsz elindulni értük és megkeresni őket.
Az élet megtagadja tőled Istent, amíg meg nem látod Őt mindenkiben és mindenben.
Az élet felébreszt, megmetsz, összetör, cserben hagy… de hidd el, ez a legjobb éned megnyilvánulása… mindaddig, amíg már csak a szeretet marad benned.” – Bert Hellinger