Látlak téged.
Látlak, ahogy a vállaid előre görnyedtek, a szemed tele van kétséggel.
Látlak, ahogy az elméd elkezd versenyezni, és a szíved elkezd fájni.
Látom, hogy valaki más előtt állsz; egy szeretted, egy kollégád, egy barát… miközben szabadon engedik a szavakat, amik áthatolnak rajtad…
„Csak egy kicsit túl érzékeny vagy. ”
Látom, hogy lassan hátra lépsz és csendben bezárkózol.
Látlak, ahogy a szavak a levegőben maradnak, és elkezdenek átáztatni a bőrödön.
És látom magát, ahogy elkezdődik.
Ahogy elkezded hagyni, hogy a kérdés terjedjen a csontjaidban…
„Mi van, ha igazuk van? ”
Azért vagyok itt, hogy elmondjam, igazuk van.
Túl érzékeny vagy.
Túl érzékeny vagyok.
Túl érzékenyek vagyunk.
Túl érzékenyek vagyunk egy olyan világhoz, amely nem tudja, hogyan kezelje a sebezhetőséget.
Túl érzékenyek vagyunk azokhoz, akik nem akarnak kényelmetlen beszélgetéseket folytatni.
Túl érzékenyek vagyunk egy olyan kultúrához, amely a könnyek számával határozza meg az erőt, amelyeket nem vagy hajlandó kihullatni.
De nem vagyunk túl érzékenyek egymásra.
Ráadásul az érzékenységünk nem teher.
Mert egy percről percre keményebb világban az érzékenység ajándék.
Egy olyan társadalomban, amely téglafalakat épít a szívük köré, az érzékenység lebontja őket.
Egy olyan életben, amit a siker hajt, az érzékenység szeretettel veszi át a kormányt.
Kérlek, higgyétek el, amikor azt mondom, hogy a következő nyilatkozatot magamnak teszem, ugyanúgy, mint bárki másnak, akinek hallania kell…
Nem baj, ha érzelgős vagy.
Nem baj, ha megtapasztalod az érzéseidet.
Nem baj, ha teljesen önmagadként jelensz meg, függetlenül attól, hogy az milyen mocskos lehet.
És ha az emberek megpróbálnak mást mondani neked, akkor azok nem a te embereid.
Az is rendben van.
Mert ez az élet tele van olyan emberekkel, akik nagyon mélyen érzik a világot.
Tele van olyan emberekkel, akik a kapcsolat nevében átadják a sebezhetőséget.
Tele van olyan emberekkel, akik hajlandóak végigülni az emberi élmény kényelmetlenségét, hogy másoknak ne kelljen.
És ha most odakint vagy, elutasítva, elszigetelve vagy félreértve érzed magad… Azért vagyok itt, hogy elmondjak egy utolsó dolgot.
Látlak, és remélem, sosem változol meg. – Genevieve V. Georget

„Néha kicsit egyedül kell lennünk.Végiggondolni, hogy mekkora utat tettünk meg eddig, és hogy hova tartunk. Mi az, amit szükséges hátrahagyni, és miért kell még egy picit küzdeni.
Néha meg kell pihenni, de nem csak azért, hogy hátrapillantsunk, vagy előre tervezzünk, hanem azért is, hogy megcsodálhassuk a jelent. Igen, élvezzük az friss nyári esőt, és a ropogós vasárnapi rántott húst, a szellőt, ami belekap a hajunkba a peronon, és az új könyv illatát a könyvesboltban. A reggeli harmatot, ahogy megcsap, amikor kilépsz az ajtón, és a madárcsicsergés hangját, amikor már esteledik, de még félhomály van, lassan aludni tér a természet. Élvezni kicsit a poénokat, és hangosan nevetni rajtuk, és egy jó zenére rázni a csípőnket, nem baj, ha viccesen festünk. Szóval, igazán megélni a pillanatot, a mostot, a szépet, a jót, de a rosszat is ugyanúgy.
És bizony néha kicsit egyedül kell lennünk, hogy a folyton mozgásban és haladásban lévő testünket utolérhesse a lelkünk, hogy újra eggyé, egésszé válhassanak, és minden rendben legyen megint.” – Agárdi Zsóka