“Nem az a fontos, hogy a negatív dolgokról ne is végy tudomást, hanem hogy sokkal több figyelmet szentelj a jó dolgoknak! Minél többször, és minél hosszabb ideig! Nem változhat az életed, ha csak a kellemetlenségekre fókuszálsz, és még fűnek fának panaszkodsz is róla, aki csak hajlandó meghallgatni, mert ezzel állandósítod az állapotod. Muszáj kicsit jobb érzéseket adó dolgokat csinálnod, és arra fordítanod a figyelmed az életedben, melyek örömet adnak.
Csakis így indulhat el a pozitív változás. Ahogyan begyakoroltad az évek alatt a negatív dolgokra való figyelést, most itt az ideje, hogy a pozitív, örömteli dolgokra figyelj többet, azokról beszélj, legyenek ezek bármily kicsik is.
Kerüld el azokat a kifejezéseket mint “ez nekem nem megy” “lehetetlen” “nem bírom már” “elegem van” “úgysem sikerülhet”. Úgy általában ne panaszkodj, ne beszélj negatívan, ne nézz vagy hallgass téged lehúzó dolgokat és kerüld a negatív rezgésű embereket, amennyire ez csak lehetséges. Ugyanolyan érzelmekkel és gondolatokkal, amikkel eddig éltél, sajnos ugyanolyan életet fogsz továbbra is élni,
Nagyon fontos, hogy mindent megtegyél azért, hogy ha csak egy picit is, de jobban érezd magad (ének, mosoly, nevetés, tánc, séta, valamilyen hobbi amit szeretsz csinálni, zenehallgatás, egy jó könyv olvasása, stb). Tehát, amikor épp rossz gondolatok járnak a fejedben, vagy szomorú vagy, elkeseredett, akkor kell, hogy mindenképp tégy valamit a hangulatod-érzelmeid változtatása érdekében, és nem később! Amikor beteg vagy, fájdalmaid vannak, természetes hogy nem tudod figyelmen kívül hagyni, az lehetetlen lenne.
De azt meg tudod tenni, hogy olyankor elképzelsz egy számodra kellemes, szép jelenetet, vagy visszaidézel egy szép emléket, vagy vidám dolgot nézel, bármit, amit csak abban a helyzetben meg tudsz tenni azért, hogy ha csak egy kis időre is, de fellélegezhessenek a sejtjeid, a tested, a betegség és tünetek hatása alól, és elindulhasson a javulás…először csak tünetileg és csak kis mértékben, de ahogy egyre többször gyakorlod, azon kapod magad, hogy már nem is jön elő a tünet.” – Lynn Grabhorn