Egy felébredt misztikus Nő!

“A legmélyebb bölcsességet csakis a legkeményebb esésekkel lehet megszerezni.
Egy felébredt misztikus nőt megnyit a szeretet. Meg fogja tapasztalni a legrosszabb dolgok legrosszabbját, mindent, ami nem a szeretet.
Az az abúzus, elhanyagolás, megcsalás és félrevezetés, ami őt éri fogja megnyitni a szemét az igazság vakító fényére.
Próbára fogják őt tenni és vizsgáztatni fogják olyan mértékben, ami túlmutat a hitén és a fájdalom küszöbén. De olyan belső erőre fog szert tenni és olyan szilárd lesz, mint egy tölgyfa. Egy hatalmas erődítménnyé válik, a magasabb rendű tudás és a mélyebb jelentések áramló folyójává.
Az a fájdalma, amely a legsötétebb mélységekbe viszi őt, ez egyben az is, amely eljuttatja őt a legmagasabb hegycsúcsokra
Ő ezt nem fogja látni akkor, amikor a kétségbeesésének a legsötétebb mélységeiben merül el. Nem fogja látni azt, hogy miközben megkérdőjelezi a saját értékét és önbecsülését vagy, hogy miért van ő itt. hogy miért kapott ekkora fájdalmat.
Csak az igazságot fogja látni, az igazi okát annak, hogy miért rendezi magát újra a középpontba és miért szedi össze összetört énjének a töredékeit. Nem fogja látni azt, hogy a küszködése és a fájdalma miért olyan fontos. Csakis akkor fogja felismerni, hogy az érzései miért érik el a legmagasabb csúcsokat és azokat a mélypontokat, amelyek mélyebbek, mint a legmélyebb völgyek, ha magába fordul, ott keresi a választ.
Ismét össze szedi majd magát.
Előre fog majd rohanni, mint a megáradt patak, amely megtörik a sziklákon mind addig, amíg nem válik egy gyengéd folyammá. Elkezdi majd látni a fényt, amit a keres. A reményt. Hitet egy új nap iránt. Ráveti magát az Univerzum könyörületére. Ezután a fénye olyan fényes lesz, mint a legfényesebb csillagok.
Vissza fogja szerezni önmagát.
Vissza szerzi a saját világát épp úgy, ahogy az anyatermészet vissza szerzi a földet. Elkezdi megérteni, hogy a viharai csak átmenetiek és a káosz után béke lesz. Elgondolkodik majd és megismeri az igazi önmagát ugyanúgy, ahogyan a Nap is visszatükröződik és végre, meglátja önmagát a csendes vízben. Ez Ő.

Megtalálja a reményt.
Nem csak magának találja meg a reményt, hanem azok számára is, akik ártottak a szívének és a lelkének.
És látni fogja, hogy mindezt miért tették. Az volt a céljuk, hogy összetörjék mindazt, ami nem ő.
Az volt a céljuk, hogy elégessék benne mindazt, amit nem szeretett önmagával kapcsolatosan és amit beengedett, miközben nem a legmagasabb javát szolgálta.
Végre megnyílik a szeme és ez elvezeti őt egy olyan élethez, ami túlmutat a fájdalmon és önmaga becsapásán. Végre látni fog.
– Könyörületet talál a szívében és megbocsátást a lelkében, mivel végre érezni tud.
– Mélyen szántó bölcsességre és nagy tudásra tesz szert, egy olyan megértésre, amit csak az tud megtestesíteni, aki megtapasztalta a szívszakadást és a fájdalmat.
– Látni fogja az emberi természet igazságát, az emberek megkínzott lelkeit, az emberiség összetörtségét és a világ legsötétebb oldalait. Azon összetört oldalakat, amelyeknek szeretetnek kellene lenniük.
– Látni fogja mindazt, ami rossz és a legrosszabb dolgokat, ami valakiben létezhet.
Mindent meg fog kérdőjelezni.
Azt fogja kérdezni: „Miért én? Miért érdemeltem én meg azt, amit kaptam? Miért nem látják azt, hogy mi van előttük és mennyire összetörtté váltak?”
Igen, olyan mély és hatalmas fájdalmat fog megtapasztalni, amiért ki fog lépni önmagából, de csak azért, hogy megszabadulhasson tőle. Vissza fogja hámozni az önmagában lévő rejtett rétegeket. Lerombol mindent, ami nem ő és a csak a legigazabb, legtisztább szerető fényt hagyja meg. az igazság és a bölcsesség fényét.
Utazik a világok között és maga mögött hagyja sok évezred programozását.
Hinni fog.
Végre el fogja hinni, hogy ő annyival sokkal több, mint amit gondolt. Olyan sokkal több, mint az az összetört ember, aki egyszer volt. A végső könnyei el fogják mosni mindazt, ami ő valaha volt, mint egy csendes eső, hűvös tavaszi napon. Az eső lemossa azokat a dombokat és mély erdőket, amelyek benne léteznek.
Felismeri, hogy többet érdemel, hogy nagyobb az értéke. A régi élete nem érdemel már egyetlen pillanatot sem az idejéből vagy a szeretetéből. Végre teljes mértékben megfizette az elmúlt életei karmáját.
Tanú lesz.
Tanúja lesz mindannak, ami rossz az emberiségben, hogy megtestesíthesse mindazt, ami helyes.
– Olyan tisztán és világosan fog látni, mint a legfényesebb Nap.
– Látni fogja, hogy azért áldozta fel önmagát, hogy mindenki láthasson.
Az áldozatai túlmutatnak önmagán. Ezek egy közösséget táplálnak – meggyógyítanak másokat, az irántuk érzett szeretete által és a bölcsességével.
Mindazok, akik követik őt, gyógyultan érkeznek az új nap hajnalára. Egy létformára, ahol a szeretet az úr.
Ő egy alkimista.
Olyan lények és világok átalakítója, amelyet a legtöbben nem is látnak. Ő egy új világ teremtője.
A múltat használja fel az új jelen megteremtéséhez. Önmaga feláldozása az emberiség javát szolgálta, mivel ő egy varázslatos lény, egy angyal a Földön, egy Istennő, egy magas szintű papnő, egyfajta sámán. Nagy erő van benne, amit a fájdalmán vagy veszteségén keresztül talál meg. Egyfajta varázslat van benne és az önfelfedezési rituáléjai nem csak a világát alakítják át, hanem azokat is, akik elég szerencsések ahhoz, hogy rátaláljanak a fényére. Az igazság kardjára. A fénye megvilágít mindent, amit meg kell gyógyítani mindazokban, akikre a szeretetét fordítja.
Ő az energia közvetítője és átalakítója.
Képessége természetes, a lényének a része. Ez végig halad rajta és úgy árad belőle, mint a szivárvány összes színe és rezgése. A fénye táplálja az őt körbevevő lelkeket, felébreszti bennük a saját igazságukat és lehetőségeiket. A saját fájdalmával alakít át másokat önmaguk legjobb verziójává.
Lehet, első ránézésre nem látják az igaz szépségét és csodáját, de eljön az az idő, amikor látják az értékét és a lenyűgöző szívét, amit valaha a kezükben tartottak. Emlékezni fognak arra, hogy mennyire lágy a szíve, mennyire nagy a megbocsátása, mennyire valós és feltétlen a szeretete. Látni fogják benne azt a nőt, aki ő igazán volt. – Azt a nőt, aki el akarta venni a titkaikat, a hazugságaikat, az átveréseiket és a saját fájdalmaikat és átakarta alakítani azokat örömmé, csodává és szeretetté, olyan szintre, amit ők meg sem tudnának érteni.
Az igazság tőlük fog jönni.
Annak az igazsága, hogy ők valójában kik, szemben azzal, hogy kik lehetnének, átjárja majd őket. Ez úgy fog kirobbanni belőlük, mint amikor egy hulló csillag megjelenik az éjszakában. Ez belőlük fog jönni, mivel egyszerűen ez nem lehet másképp.
A sorsuk megpecsételődött és ezt látják. Ugyanis teljes mértékben tisztában van azzal, hogy a legmélyebb bölcsességet csakis a legkeményebb esésekkel lehet megszerezni. Mindenkit kivetnek a sziklákra, mint az óceán hullámait. Megtörnek majd, megroppannak, mint az öreg fák ágai, amikor jön a hurrikán. Ő tudja, hogy rombolás nélkül nem lehet növekedés. Mindent azáltal kell megvilágítani, hogy feltörjük az én hamisságát. Meg kell mutatni azokat a hazugságokat, amelyeket önmagunknak mesélünk be. Érezni kell a saját magatartásunk igazságát mások iránt. Meg kell törni bennünket ahhoz, hogy átalakulhassunk.
Egy felébredt misztikus nő tudja ezt, megtestesíti ezt és elfogadja ezt. Ráébredt az igazságra.
Látja a fájdalom gazdagságát és hatalmasságát. Úgy tekint rá, mint a mély óceán felett felkelő Napra.
Ő a teremtés és a rombolás, a tökéletes paradoxon, a legmegvilágosodottabb tanár.
Ő a megtestesült kecsesség.
Ő maga a szeretet.” –  Melissa Teague