Amennyiben a lélek előtte nem gyakorolta az alázatosságot, visszaélt javaival, hatalmaskodott mások felett, úgy elképzelhető, hogy következő életében szegényebb sorsot választ magának, hogy megtapasztalhassa milyen az ellenkező oldalon lenni. Minden sorsot magunk választunk magunknak. A rosszat is. Ebből kifolyólag nincs rossz.
Az előfordulhat, hogy a környezet a szabad akaratából kifolyólag a sanyarú sorsra rá tesz még egy lapáttal, hadd szenvedjen még jobban, de a lélek a hálóterv készítésekor minden lehetséges kimenetelt megvizsgált. Így voltaképpen rossz dolog még sem történhet vele.
Aki tudja, hogy életét saját maga választotta, könnyebben elfogadja minden nehézségével, és feladatával együtt. Kevésbé hárítja másokra a felelősséget. Jobban felmerül benne a vágy, hogy a saját kezébe vegye életének irányítását

olvasd tovább: http://spiritualisanya.blogspot.hu/2011/06/ahogy-szuletsz-ugy-elsz.html?spref=fb

Nappal, amikor az élettan funkcióinak uralma alatt a feltudat ideaköre érvényesül, az ember elfelejti másik életét. Éjjel azonban a paraszimpatikus idegrendszer veszi át a szervezet kormányzását, és énje visszatér a pszichikai síkra, hogy ott régi sziderikus életét folytassa. Az ébredésnél egy biológiai beidegződés következtében csaknem minden emlék kizáródik, vagy töredékes, összefüggés nélkül marad meg, néha nem is kép, hanem nyomasztó vagy örömteljes érzés formájában.Az álmok ura, a tudatfeletti Isteni Én állandóan ontja hívó, figyelmeztető, felvilágosító  jeleit az anyag, vagy álmába süllyedt ember felé. A szenzetív ember aki már felfigyelt álmaira, tűnődik rajtuk, dilettánsul találgat, szorongva megsejt mögöttük valamit, látja a könyveket, de nem tudja elolvasni őket. Aztán megtanul irányítva álmodni, és egyre több emléket hoz át gazdagabbá, boldogabbá váló nappali életébe, megtanulja a szimbolika háromsíku nyelvét. A hermetikus filozófia szerint a halál nem valami különleges állapot, hanem a miden napos mély alvás ikertestvére.

Aki asztrális énjében erősebb, az nem találja helyét a földön.

Az ébrenlét erői – nagyrészt gátol, ki nem elégült erők – álomba vetítődnek. Az álmok tartalma asztrálanyag, törvényei transzcendentális törvények.
Okkult törvény, hogy a dolgoknak először ideában kell mágikus erővel megformálódniuk, ahhoz, hogy a materiában is valósággá legyenek.

A szimbólumok nem hazudnak, leleplezik a fizikai sík legügyesebb szemfényvesztéseit is.

„Álmunkban néha egy egészen más világ is megmutatkozik, egy élettel és tarkasággal teli világ. Éppen a nagyon beszűkült környezetben élő, mások által befolyásolt és szorongatott embereknél tárul fel olyan távlat, amelyben az álmodó szabadnak és fantáziadúsnak érzi magát. Az álom így mutatja meg nekünk a belső kincset, melyet tőlünk senki nem rabolhat el.” – Anselm Grün

Az álomélet legrejtettebb árnyalatig megmutatja a hibák azt, amelyek célunk felé való haladásunkban gátolnak bennünket. Az ember nappali állapotában csak érzi, valami névtelen, benső bűntudattal sejti karmikus terheit. Álmában azonban látja őket. Gyakran viaskodik elmúlt konfliktusok fel nem oldott kísérteteivel. Újra és újra odatéved tilos küszöbökhöz.Minden akadályoztatás démoni-karmikus jellegű, minden felszabadítás kerubi-szattwikus természetű. A beteljesülést megelőző álomsorozatok általában a szárnyalást, lebegést, a levegőben való úszással adnak hírt az elkövetkező misztériumról.

„Az álmokat nem lehet megmarkolni és megkötni néhány szóval, gondolattal. Az álmok szabad lebegését és szárnyalását csak a mi életünk öleli át, és néha az álom az egyetlen valóság.” – Dési Ábel

Többféle álmot különböztetünk meg:
– ingerálom
– telepatikus álom
– figyelmeztető álmok,
– vágyálmok
– visszatérő álmok,
– betegséget jelző álmok
– profetikus álmok

A visszatérő jövőbe villanó álmok mindig színesebbek, gyakoribbak, rendszerint fontos üzeneteket tartalmaznak. Képnyelven beszélnek, figyelmeztetéseiket meg kell fejteni. A jelentős álmok különösen a profetikus álmok mindig égő, szinte irreális színekben ragyognak. Ezek az álmok a legkülönbözőbb módon jelentkezhetnek a burkolt, egészen elvont szimbólumoktól a világos részletes képekig, amelyek hajszálnyi változás nélkül lekupirozódnak később a valóságban.

„Az álom az a tündéri tükör, amelyben az ember olyannak látja magát, amilyen volna, ha saját vérére bízták volna, hogy alkossa meg magát.” – Jókai Mór

Asajah
spirituális tanácsadó – léleklátó médium
tarot mester-jós, spiritiszta-orákulum
energiagyógyász-angyalterapeuta

Spirituális tanácsadás Hölgyeknek:
Sorselemzés – Tanácsadás – Energetikai tisztítások.

Soha nem értettem azokat, akik elcsodálkoznak azon, és kajánul vigyorogva mutogatnak, ha egy alapvetően spirituális beállítottságú ember kiadja dühét, vagy kifejezi felháborodását az iránt az ember iránt, aki a másik ember türelmét és szeretetét kihasználva, vagy próbára téve próbálja a másikat kihozni a béketűrésből aljas, hazug, manipulatív eszközökkel: rágalmakkal, sértegetéssel, állandó apró szurkálódásokkal. Aztán ez az illető azzal jön elő a spirituális emberre mutogatva, mikor már pattanásig szétfeszítette az idegeit, és a spirituális ember már nem tud tovább tűrni, hogy az illető nem is spirituális. Az egy dolog, hogy az ilyen emberekkel szemben nem érdemes felvenni a kesztyűt, de tudnotok kell, hogy az ilyen személyek pont arra utaznak, hogy a spirituális embereket ilyen módon lejárassák. Tehát kérlek titeket is, ne hagyjátok magatokat, ne vegyétek fel a kesztyűt, mosolyogjatok, és mondjátok csak azt, ezzel én nem értek egyet, fordítsatok hátat, és hagyjátok ott.

Valamennyi vallás és spirituális mozgalom közös pontja, hogy a sérelmek elengedésére és a megbocsátásra fókuszál. De a spiritualitás nem abban áll, hogy mi spirituális emberek a fájdalmunkat, dühünket, sérelmünket lenyeljük, hanem igenis normális emberek módjára megéljük őket. A megélés nem egyenlő azzal hogy ki is éljük őket. A kettő között az a különbség, és úgy marad fenn az egyensúly, hogy ha olyan sérelem és fájdalom illetve, trauma ért minket, hogy oly módon adjuk ki, hogy elpanaszoljuk, sírunk, esetleg ordítunk. Ez jelenti azt, hogy megéljük. A kiélés az, mikor ez már tettlegességbe megy át, és mint spirituális emberek itt borulhatunk meg egyensúlyunkban. A spirituális és a segítő foglalkozás nem egyenlő azzal, hogy az ember hagyja magát lejáratni és eltűr minden mocskot, amit rádobálnak. Itt élünk a Földön, és nem a mennyországban lebegünk egy rózsaszín habcsók alakú felhőn, ahol mosolyogva tűrjük, hogy a másik egész nap késeket dobál felénk. Fontos a belső béke. És amint a fentibb sorokban említettem, azt az én szerény véleményem szerint ilyen módon kell, hogy megéljük. És talán ez az, ami azokat az embereket zavarja, akik mások nyugalmának folyamatos megzavarásával akarják magukra felhívni a figyelmet és így energiához jutni. Ezeket az elkeseredett és rosszindulatú embereket nevezzük energiavámpíroknak. Épp, hogy a békét fontosnak tartó emberek esnek abba a csapdába, hogy folyamatosan nyelnek, és tűrnek, legyen itt szó nemcsak rólunk mint spirituális emberekről, hanem „átlag” emberekről is. A jóindulatú „átlag” emberek, képesek ott maradni egy rossz munkahelyen, akkor is, ha irigységből állandó támadások és hatalmi harcok célpontjává válnak. Képesek benne maradni megalázó helyzetekben, kapcsolatokban. De hibát követnek el, hiszen saját belső békénk a legfontosabb, ezért mindent meg kell tennünk, elsősorban magunkból kiindulva, hogy ezt a békét önmagunkban teremtsük és találjuk meg, majd családunkban és tágabb környezetünkben. Nem degradálok azzal, amikor azt mondom, hogy „átlag” emberek, ezalatt csak azt értem rátok, akik nem foglalkoztok spiritualitással, hogy élhetitek nyugodtan hétköznapi életeteket. Szerintem igenis meg kell tanulnotok nektek is kiállni magatokért. Hiszen a Szeretet Himnusza is kimondja: A szeretet türelmes, a szeretet jóságos, a szeretet nem féltékeny, nem kérkedik, nem gőgösködik. Nem tapintatlan, nem keresi a magáét, haragra nem gerjed, a rosszat föl nem rója.

DE! A szeretet nem egyenlő azzal, hogy elnézzük másoknak a bántó és sértő viselkedését. És a szeretet himnusza itt mondja ki azt: Nem örül a gonoszságnak de együtt örül az igazsággal. Azt is kimondja, hogy aki spirituális, az bölcs: Mindent eltűr, mindent elhisz, mindent remél, mindent elvisel. Tehát: Okos enged, szamár szenved. Az ilyen embereket ott kell hagyni, hadd pörögjenek magukban. Egy példa arra, hogy Krishna (Metatron) is azt mondta: „A negatív emberektől tartsd magad távol 3 lépés távolságra, és csak jó és pozitív emberekkel vedd körbe magad.” Ha magunkat szeretjük, meg kell tanulnunk kiállni magunkért, és tudnunk kell nemet mondani a lehúzó kapcsolatokra.

De mi a helyzet a düh kiadásával?

Mindegy, hogy egy vallás követőjéről, vagy egy egyszerű test-lélek-szellem egységében hívő emberről van szó, szinte már nevetséges az a buzgalom, amivel az aktív lelki életet élő ember tagadja a belső fájdalmat, amit egy-egy kemény élethelyzet magával hozhat. Buddha is rájött arra, hogy nem a fizikai és lelki aszkétizmus vezet el a Nirvánába. Mintha csak a Mindenható vagy a klisévé koptatott vonzás törvénye tiltaná a düh, sértettség, megbántottság, és a belső vívódás jelenlétét a szívünkben. Ezek az érzések pedig még a legemelkedettebb idealistában is megjelennek, és addig lehetetlenség tovább lépni, amíg nem tudatosítjuk, hogy mi megy végbe bennünk. Ha valaki folyamatosan vigyorog, bármi történjék is, az már klinikai eset. Kimondottan károsak azok a módszerek, gyakorlatok, rituálék, technikák, amelyek a keresztényi megbocsátás vagy a pozitív gondolkodás égisze alatt arra biztatják az embert, hogy nyelje le, fojtsa el, de semmiképpen ne élje meg a dühét, majd töltse fel szenvedései képét egy vidám, kellemes vizualizációval, amitől majd boldogabb lesz az élete. Tény, hogy mindez logikusnak TŰNIK, hiszen a destruktív gondolatoktól rossz érzéseink lesznek, az építőktől pedig kellemesen érezzük magunkat, de ez lenne az utolsó lépés, ami a jogos düh, és sérelem okozta fájdalom megélése és az azt követő elengedés, megbocsátás után történik. De kérem, a negatív meg nem élt érzelmek először a finom energia rendszerben rakódnak le, és ott gyülekeznek, negatív mintákat, blokkokat, szennyeződéseket okozva a csakra, aura, energia rendszerben, majd ezek, az első két lépés kiiktatása által előbb vezetnek rákhoz, szívinfarktushoz, stb…. mint kiegyensúlyozott élethez. Így a meg nem élt érzelmek lelkileg és fizikálisan megbetegítenek.

Szabad, lehet, és néha kell dühösnek lennünk. Ott van Jézus, még ha nem is minden hit szerint Megváltó, mindenképpen nagy tudású próféta, csodálatos képességekkel rendelkező szellemi vezető volt kb. 2.000 évvel ezelőtt. Ő, aki még egy ateista szerint is különleges mester volt, megélte a dühöt a Biblia szerint többször is. Ordított, tört-zúzott, amikor Isten házából zsibvásárt csináltak a kereskedők, veszekedett a rajta szombatot számon kérő rabbikkal, megátkozott egy fügefát, és voltak pontok, amikor a kétségbeesés, és a félelem is úrrá lett rajta beteljesítendő feladata közeledtével. Jézus sem mondta soha, hogy ne adjunk utat a feltörő rossz érzéseinknek, ne legyünk dühösek egyszer sem, hanem arról beszélt, hogy ne menjen le a Nap haraggal. Miért? Mert valójában nem mindegy, hogy mit töltünk fel az Égi „internetre” éjjel, ami aztán testünk-lelkünk mélyére rakódva mérgezi meg napjainkat. Itt jutnak eszembe azok a szavak, amit Mesterem édesapjától Metatron arkangyaltól mostanában igen gyakran szoktam hallani: „ Akkor vagy a 3. dimenzióban a legspirituálisabb, ha minden érzelmedet megéled. Viszont tartsd meg az egyensúlyt, mert nem mindegy, hogy megéled, vagy kiéled.”

A düh, lázadás, félelmek megélésére igenis szükség van, hiszen ezek sok fontos dolgot tudatosíthatnak bennünk és környezetünkben. Ezek a rossznak bélyegzett érzések nyithatnak kaput egy-egy igen fontos változásnak, sőt, előrelépésnek is. Két dologra érdemes törekednünk, az egyik, hogy ne húzzuk fel magunkat jelentéktelen apróságokon, a másik, hogy ne tápláljuk, halmozzuk magunkban hosszan a destruktív érzéseket, mert ezek képesek fizikai szinten is megbetegíteni bennünket. Az elengedés és a megbocsátás semmi esetre sem jelenti azt, hogy minden úgy folytatódik, ahogy eddig volt. Nincs olyan, hogy elengedem a sérelmet, és közben ugyanúgy tűröm azt, ami fájdalmat okoz. Vagy én változok meg, vagy felismerem, hogy a helyzet tarthatatlan, és elbúcsúzok attól az embertől, helyzettől, aki vagy ami a fájdalmat okozta. Van, hogy erre nincs azonnal lehetőség, de ilyenkor is kell egy fal a múlt és a jelen közé, de az elengedés-megbocsátás folyamata akkor zárulhat le, ha a tényleges változás végbement. Ebből az következik, hogy igenis szükségünk van ezekre a negatív érzelmekre, hiszen ha figyelünk és megfigyeljük saját életeseményeinket, rájövünk arra, hogy ezek legnagyobb tanítómestereink. A sérelmek elengedése és a megbocsátás nagyon nehéz feladat, a pillanatnyi dühöt, amit egy bántó tett okozott talán még aznap el tudjuk engedni, de a fájdalom az már keményebb dió. De hiszek abban, hogy képesek vagyunk rá, annál is inkább, mert többek között azért is vagyunk itt, hogy ezt is megtapasztaljuk.

Szerző: Nylha Amonet Athama Vomalites – Bende Kornélia

forrás:  http://sziriuszfenycsillaga.lapunk.hu/?modul=oldal&tartalom=1190821

Képesek vagyunk megváltoztatni a valóságot pusztán gondolatok segítségével? Születésünk egyben a halálunk pillanata is, eltávozásunkkor pedig csak síkot cserélünk. A gondolat és a valóság kapcsolatának nyomában.

Cikkünk folyamán olyan mély elméleti kérdéseket fogunk feszegetni, melyek első hallásra meredeken fognak hangzani. Mindazonáltal ha jobban a dolgok mögé látunk, rá fogunk jönni, hogy talán semmi sem áll közelebb az igazsághoz.

Belegondoltunk már, hogy mi is az élet? A születésünktől halálunkig tartó időszak. – vágnánk rá sokan, de ebből a szubjektív valóságból kilépve rájövünk, hogy az előbbi válasz azonnal érvényét is veszti.

Mint ahogy életünkben sokan féljük a halált, és nem tudjuk mi lesz utána, ugyanúgy nem tudtuk mi lesz velünk az anyaméhben, még születés előtt. Magzat korunkban ugyanis az anyánk méhe volt a mi kis világunk, és nem tudtuk elképzelni, hogy mi lehet „odakinn”.

Tulajdonképpen a csecsemők szempontjából a születés maga a halál – ha így értelmezzük.

Hiszen megszűnik addigi anyaméhbéli életük, és átkerülnek egy másik világba, ahol másfajta érzékeléssel bírnak ők is, és más jellegű ingereket is kapnak, mint azelőtt odabenn.

Ugyanígy tartunk a haláltól, mint annak idején anyánk hasában attól, hogy mi van odakinn. Ez azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy ha átkerülünk egy újabb „síkba” akkor az automatikusan az életünk végét jelenti.

Sokkal valószínűbb, hogy – a születésünk pillanatához hasonlóan – csak a jelenleg ismert életünk, és érzékeléseink szűnnek meg, vagy alakulnak át, és egy olyan általunk eddig nem ismert közegbe kerülünk, ahol másfajta ingerek érnek majd minket, és mi is máshogy érzékeljük a környezetünket.

Ilyen értelemben tehát létezik a túlvilág. Sőt, ezen eszmefuttatás mentén kijelenthetjük, hogy

a még meg nem született baba számára az a világ is egyfajta túlvilág, melyben születésünk után halálunkig éljük életünket.

Gondolatként éltünk fogantatásunk előtt

Születésünk előtt is léteztünk. Nehéz elhinni, de elméletben – ha hajlandóak vagyunk egy kicsit nyitottabban érzelmezni az életet, mint fogalmat – már azelőtt létezni kezdünk, hogy megszülettünk, vagy megfogantunk volna anyánk méhében.

Mettől kezdve létezik egy ember? Amikortól először beszélünk róla, vagy mikor ténylegesen fizikai testet ölt? A szavak léteznek, pedig nincsen fizikai manifesztációjuk. Mégis léteznek, a fogalmak is léteznek, használjuk őket, dolgozunk velük, hivatkozunk rájuk, tehát léteznek, akárcsak a megélt érzések, mint a félelem, a harag és a gyász.

Akkor az emberi létezés miért lenne különb? Egy még meg nem született emberi lélek már ott élhet bennünk, általunk, a létrehozott gondolatokban.

Merész kijelentésnek hangzik, de ha kellő nyitottsággal értelmezzük a kérdést, elképzelhető, hogy

Sosem halunk meg

Éppen ezért a fizikai test halála sem jelenti automatikusan azt, hogy az adott emberi lény megszűnik létezni. Sokat gondolunk még rá, gyászolunk, beszélnek róla, fényképek maradnak fenn róla.

Tudatunkban, elménk mélyén még létezik, csak már nem ölt fizikai testet abban a világban, melyben mi még ott ragadtunk, hisz ő tovább ment egy másik síkra.

A gondolat ereje képes kihatni a fizikai valóságra

A kollektív tudat teszi a megfoghatatlant némileg – átvitt értelemben – megfoghatóvá. A pénz is egyfajta kollektív tudat eredménye, hisz gondoljunk csak bele mi a pénz: egy papírfecni, melyen ábrák és egy érték van. De valójában van annak a papírnak értéke? Nincsen. Egy megveszekedett forintot sem ér.

Fizikai értelemben a pénz létezik ugyan, de az a tulajdonsága, hogy nagyon értékes, már kollektív tudatunk eredménye.

Ha egy napon mindenki úgy ébredne, hogy a pénz számára attól a naptól kezdve nem ér semmit, akkor szó szerint az összes pénz elértéktelenedne a Földön, vagyis megszűnne létezni.

Ez felveti annak a roppant érdekes jelenségnek a tényét is, hogy a gondolatok, a kollektív tudat képes kihatni a fizikai környezetre is. Hiszen a pénz pillanatok alatt történő elértéktelenedése valós eseménysor lenne, mégis egy olyan folyamat eredményeként történne meg, mely „csak” a fejekben játszódna le.

A valóság formálása

Képesek lehetünk tehát a valóságra hatni, pusztán a gondolataink segítségével? Nagyon is bizonyosak vagyunk benne, hogy igen. A pénzen levezetett példa remekül mutatja, hogy ez nem paranormális dolog, hanem a szemünk előtt, az agyunkban történik nap, mint nap.

Ha holnaptól kijelentenénk, hogy a fehér az új fekete, és minden ember részese lenne ennek a kollektív tudatnak, akkor valóban átértelmeződne a két szín helye és jelentése.

De vajon mire is lehet használni ezt a gondolati fegyvert? Jóformán bármire.

Hisszük vagy sem, ma is és mindig is a gondolatok formálták a világot. Nem olyan látványosan, mint a fegyverek, a politika, vagy a technika, mert ez egy jóval lassabb folyamat, de eltagadhatatlan, hogy a fejekben elültetett gondolat képes megváltoztatni a világot.

Ha Hitlerben annak idején nem motoszkál a gondolat, hogy politikai karriert fusson be, nem történtek volna meg a világháborúk. A fejben megszülető gondolat már létrejöttének pillanatában képes predesztinálni gazdája vagy környezete sorsát.

A gondolat ölhet is. Ha valaki kigondolja, hogy meg akarja ölni a másikat, akkor az a másik ember a gondolat születése pillanatában már relatíve halott. Persze nem biztos, hogy sikerül megölnie, hiszen ez rengeteg tényezőtől függ, de ha elég erős a gondolat, akkor felülírja a többit.

Fegyverként használva

Egyes kutatók úgy vélik, hogy a gondolatok hatását valahogyan – egy általunk még nem ismert módon, vagy eszközzel – fel lehet úgy gyorsítani, erejét pedig megtöbbszörözni, hogy lehetséges legyen gondolattal anyagot teremteni vagy formálni.

Ez lenne az emberi evolúció végső lépcsőfoka. Az utolsó építőkocka. Elménkben, az elménk által épített világban már eleve teljhatalommal rendelkezünk. Városokat építhetünk és rombolhatunk le, ölhetünk vagy átélhetjük legszebb álmainkat.

Amikor eljön a lehetőség, hogy ezen belső „énünk” kivetüljön, onnantól kezdve óriási felelősség birtokában lennénk, hiszen egy puszta gondolattal kiirthatnánk önmagunkat, saját fajunkat.

Nem véletlen, hogy a természet törvényei úgy teremtettek, hogy a gondolatok lassú folyásúak, mint a víz, ami utat váj magának a folyómeder szikláiba az évszázadok alatt. Ezalatt az idő alatt még irányt válthat, nincs visszavonhatatlan következmény.

Ez biztosítja saját és a fajunk túlélését, és nagy valószínűséggel sohasem fogunk tudni közel kerülni annak megoldásához, hogy a gondolatok hatását felgyorsítsuk, felerősítsük, de a veszély mindig fenn fog állni, hogy mindez elméletben lehetséges.

forrás:  http://avilagtitkai.com/a-gondolatok-ereje/